22. fejezet

A temetés után

Világos, kék foltok kezdtek megjelenni az égen a kastély tornyai felett, de a közeledő nyár ezen jelei nem tudták Harryt jobb kedvre deríteni. Meghiúsult minden terve, hogy rájöjjön, miben sántikál Malfoy; és minden erőfeszítése ellenére sem sikerült Slughornnal beszélgetést kezdeményeznie, mely reményei szerint elvezetett volna ahhoz, hogy évtizedek óta elfojtott emlékeit megszerezze.

– Utoljára mondom, felejtsd el Malfoyt – mondta keményen Hermione.

Az udvar egyik napos sarkán üldögéltek hármasban. Hermione és Ron a Mágiaügyi Minisztérium röplapját szorongatták – Általános Hoppanálási Hibák és Hogyan Előzzük Meg Őket –, mivel aznap délután kellett letenniük a vizsgákat. A röplapok azonban egyáltalán nem bizonyultak megnyugtató olvasmánynak. Ron ugrott egyet, és próbált Hermione mögé bújni, amikor egy lány bukkant fel a sarkon.

– Nem Lavender az – mondta fáradtan Hermione.

– Ó, remek – mondta megnyugodva Ron.

– Harry Potter? – kérdezte a lány. – Megkértek, hogy adjam ezt oda neked.

– Köszönöm…

Harrynek összeszorult a szíve, amint elvette a kis pergamentekercset. Amint a lány hallótávolságon kívül ért, megszólalt.

– Dumbledore azt mondta, nem lesz több lecke, amíg meg nem szerzem azt az emléket.

– Lehet, hogy ellenőrizni akarja, hogy haladsz – vélte Hermione, miközben Harry kibontotta a pergament. Dumbledore hosszú, vékony, dőlt betűi helyett egy piszkos, a tintafoltoktól nehezen olvasható, hosszú szöveget talált.

Kedves Harry, Ron és Hermione!

Aragog múlt éjjel meghalt. Harry, Ron, ti találkoztatok vele, és tudjátok, milyen különleges volt. Hermione, tudom, hogy kedvelted volna. Sokat jelentene számomra, ha be tudnátok ugrani a temetésére ma este. Alkonyatkor tervezem eltemetni, az volt a kedvenc napszaka. Tudom, hogy nem szabadna olyan késön eljönnötök, de használhatnátok a köpenyt. Nem kérnélek meg rá titeket, de nem bírom egyedül megcsinálni.

Hagrid

– Nézzétek – mondta Harry, miközben átadta Hermionénak a levelet.

– Ó, az isten szerelmére – mondta, miközben gyorsan átolvasta, és továbbadta Ronnak, aki olvasás közben egyre hitetlenkedőbb arcot vágott.

– Ez megőrült – mondta dühösen. –Az az izé azt mondta a többi póknak, hogy egye meg Harryt és engem! Mondta, hogy szolgálják ki magukat! És most Hagrid azt várja tőlünk, hogy lemegyünk oda, és sírunk a szörnyű szőrös teste fölött?

– Nem csak az – mondta Hermione. – Arra kér minket, hogy hagyjuk el a kastélyt éjszaka, pedig tudja, hogy a biztonsági intézkedések ezerszer szigorúbbak, és hogy mekkora bajba kerülhetünk, ha elkapnak minket.

– Már máskor is látogattuk meg éjszaka – mondta Harry.

– Igen, de ilyenért? – kérdezte Hermione. – Már sokat kockáztattunk, hogy segítsünk Hagridon, de végülis… Aragog halott. Ha a megmentése lenne a kérdés…

– Még kevésbé akarnék menni – mondta határozottan Ron. – Te nem találkoztál vele, Hermione. Hidd el nekem, sokat javított rajta az, hogy meghalt.

Harry visszavette a levelet, és ránézett az egészet beborító tintafoltokra. Jól láthatóan sűrű könnycseppek hullottak a pergamenre…

– Harry, nem mehetsz oda – mondta Hermione. – Ez túl értelmetlen ahhoz, hogy büntetést kapj érte.

– Igen, tudom – sóhajtotta. –Azt hiszem, Hagridnak nélkülünk kell Aragogot eltemetni.

– Igen, nélkülünk – mondta megkönnyebbülten Hermione. – Nézd, a bájitaltanóra majdnem teljesen üres lesz ma délután, hisz a legtöbbünk vizsgázni fog… Próbáld kicsit megpuhítani Slughornt!

– Gondolod, hogy az 57. alkalom szerencsét hoz? – kérdezte Harry keserűen.

– Szerencse… – mondta hirtelen Ron. – Harry, ez az! Legyél szerencsés!

– Mire gondolsz?

– Használd a szerencsét hozó bájitalod!

– Ron, ez az! – mondta megdöbbenve Hermione. – Hát persze! Miért is nem gondoltam rá?

– A Felix Felicist? Nem tudom… Én azt tartalékolni akartam…

– Mire? – kérdezte hitetlenkedve Ron.

– Mi az, ami fontosabb lehet, mint ez az emlék, Harry? – kérdezte Hermione.

Harry nem válaszolt. Annak a kis arany üvegnek a képe egy ideje már ott lebegett a képzeletében. Halvány és kiforratlan tervek –Ginny szakít Deannel, és Ron boldog, hogy egy új baráttal látja – már egy ideje érlelődtek benne, csak álmaiban vagy az alvás és az ébredés közti félhomályban…

– Harry? Itt vagy még? – kérdezte Hermione.

– Tessék? Igen, persze. Hát… Rendben. Ha nem tudom rávenni Slughornt, hogy beszéljen ma délután, beveszek egy kevés Felixet, és teszek egy kis kirándulást ma este.

– Akkor ez el van rendezve – mondta fürgén Hermione, talpra szökkent, majd leírt egy könnyed piruettet. – Cél… Elhatározás… Megfontolás… – mormolta.

– Ó, hagyd már abba – könyörgött Ron. – Elég rosszul érzem magam anélkül is, hogy…  Gyorsan, rejtsetek el!

– Nem Lavender… – mondta türelmetlenül Hermione, amint néhány lány tűnt fel az udvaron, és Ron mögé ugrott…

– Szuper – mondta Ron, kilesve Hermione vállai fölött, hogy ellenőrizze. –Az ördögbe, nem tűnnek túl jókedvűnek!

– Ők a Montgomery nővérek, és persze hogy nem tűnnek túl boldognak. Nem hallottad, mi történt a kisöccsükkel? – kérdezte Hermione.

– Őszintén szólva, már elvesztettem a fonalat, hogy kinek a rokonaival mi történt – mondta Ron.

– Hát, az öccsüket megtámadta egy vérfarkas. A pletyka szerint az anyjuk megtagadta, hogy segítse a halálfalókat. Egyébként a fiú csak öt éves volt, és meghalt a Szent Mungóban, nem tudták megmenteni…

– Meghalt? – ismételte döbbenten Harry. – De hát a vérfarkasok nem ölnek, csak átváltoztatnak magukhoz hasonlóvá, nem?

– Néha ölnek is – mondta Ron, aki szokatlanul komolynak látszott. – Hallottam már, hogy ilyen történik, ha a vérfarkas túl messzire megy.

– Mi volt a vérfarkas neve? – kérdezte gyorsan Harry.

– Nos, a pletykák szerint Szürkehátú Fenrir – mondta Hermione.

– Tudtam… A mániákus, aki szeret gyerekeket megtámadni, Lupin mesélt róla. – mondta mérgesen Harry.

– Harry, meg kell szerezned azt az emléket, ne felejtsd el – mondta a lány kissé ingerülten. – Ez végülis Voldemort megállításáról szól, nem? Ezek a szörnyű dolgok, amik itt folynak, ezek mind hozzá vezethetőek vissza…

A kastélyban megszólalt a csengő, mire Hermione és Ron rémült tekintettel talpra ugrottak.

– Jók lesztek – mondta nekik Harry, miközben a bejárati csarnok felé mentek, hogy csatlakozzanak a többiekhez, akik a Hoppanálási vizsgára igyekeztek. – Sok sikert!

– Neked is! – mondta fontoskodó kifejezéssel Hermione, ahogy Harry a pincék felé vette az irányt.

Aznap délután csupán hárman voltak bájitaltanon: Harry, Ernie és Malfoy.

– Mindannyian túl fiatalok, hogy mostanra hoppanálhassanak? – kérdezte derűsen Slughorn. –Még nincsenek 17 évesek? – Miután a diákok megrázták a fejüket folytatta. – Hát jó, mivel ilyen kevesen vagyunk, valami szórakoztatót fogunk csinálni. Szeretném, ha mindannyian valami mulatságosat kotyvasztanának össze!

– Ez jól hangzik, uram – mondta hízelegve Ernie, miközben összedörzsölte a tenyerét. Malfoy azonban nem repesett az örömtől.

– Mit ért az alatt, hogy "valami mulatságosat"? – kérdezte ingerülten.

– Ó, lepjen meg – mondta könnyedén Slughorn.

Malfoy morogva kinyitotta a "Haladó bájitalkészítés"-t. Tisztán látszott, hogy véleménye szerint ez az óra csupán idővesztegetés. Harry úgy gondolta, ahogy könyve fölül figyelte őt, Malfoy kétségtelenül irigyelte azt az időt, amit egyébként a Szükség Szobájában tölthetett volna.

Csak képzelte, vagy Malfoy, Tonkshoz hasonlóan tényleg vékonyabbnak látszott? Kétségtelenül sápadtabb volt. A bőrének még mindig megvolt az a szürkés árnyalata. Valószínűleg mostanában nem igazán volt napon. De hiányzott belőle az az önelégültség, izgatottság vagy felsőbbrendűség, ami a Roxfort Expresszen még ott volt, amikor nyíltan dicsekedett a feladattal, amit Voldemorttól kapott… Harry szerint ennek csak egy magyarázata lehetett: a küldetés, bármi legyen is, rosszul állt.

Felvidulva ettől a gondolattól, átlapozta a könyvét, és megtalálta az "Eufória Okozásának Elixírje" receptjét, amit a Félvér Herceg jelentősen átjavított. Ez nem csak, hogy eleget tett Slughorn utasításainak, de ami Slughornt olyan jó kedvre derítené, hogy kész lenne átadni Harrynek azt az emléket, ha rá tudná venni, hogy megkóstolja…

–Nos, ez nagyon csodálatosnak látszik – mondta Slughorn másfél órával később, összecsapva a két kezét, miközben a Harry üstjében lévő napsárga folyadékot vizsgálta. – Eufória, jól gondolom? És mi ez az illat? Hm… hozzáadtál egy kis borsmentát, ugye? Igazán kreatív, Harry, hát persze, ez valószínűleg kiegyensúlyozza az időnként mellékhatásként megjelenő szertelen éneklésre és orrcsipkedésre való késztetést… Én tényleg nem tudom, honnan jönnek ezek az ötleteid, fiam, hacsak… – Harry beljebb rúgta a táskájába a Félvér Herceg könyvét. – Nem anyád génjeit örökölted!–

–Ó… igen, lehet – mondta megkönnyebbülten Harry.

Ernie rosszkedvűen nézett rá, ugyanis eltökélte, hogy most az egyszer túlszárnyalja Harryt. Gyorsan kitalált egy saját bájitalt, ami végül megdermedt, és egy bíborszínű maszatot formázott az üst alján. Malfoy savanyú képpel már pakolt is össze. Slughorn a "Csuklasztó Oldatát" csupán elfogadhatónak titulálta.

A csengő megszólalt, mire Ernie és Malfoy azonnal eltűnt.

– Uram… – kezdte Harry, de Slughorn azonnal hátrapillantott a válla fölött; mikor meglátta, hogy a teremben rajta és Harryn kívül senki nincs, majd olyan gyorsan elsietett, ahogy csak tudott.

– Professzor… Professzor, nem szeretné kipróbálni az italomat? – kiáltott utána kétségbeesetten Harry.

De Slughorn elment. Harry csalódottan kiürítette az üstjét, összepakolta a holmiait, kiment a pincéből, és lassan visszasétált a klubhelyiségbe. Ron és Hermione késő délután értek vissza.

– Harry! – sikoltotta Hermione, miközben bemászott a portrélyukon. – Harry, átmentem!

– Szuper! – mondta. – És Ron?

– Ő… ő éppen hogy, de megbukott… – suttogta Hermione, ahogy Ron mogorván becsoszogott a szobába. –Eléggé szerencsétlen volt, egy apróság, a vizsgáztató észrevette, hogy egy fél szemöldököt hátrahagyott… És mi a helyzet Slughornnal?

– Semmi örömteli… – mondta Harry, ahogy Ron csatlakozott hozzájuk. – Balszerencse, haver, de legközelebb majd átmész. Megcsinálhatjuk közösen.

– Igen, gondolom – mondta rosszkedvűen Ron. – De fél szemöldök… mintha számítana!

– Tudom – mondta nyugtatóan Hermione. – Elég vadnak tűnik…

Vacsorájuk további részét azzal töltötték, hogy a Hoppanálási vizsgabiztost szidták, és Ron nagyságrendekkel vidámabbnak tűnt, mire visszaindultak a klubhelyiségbe. A továbbiakban Slughorn és az emlék problémáját volt porondon.

– Szóval, Harry… Akkor Felix Felicist fogod használni? – érdeklődött Ron.

– Igen, azt hiszem az lenne a legjobb – mondta Harry. – Nem hiszem, hogy mindre szükségem lenne, nem kell 24 órányi szerencse, nem hiszem, hogy egész este el fog tartani… Csak egy kortynyit veszek be. Két vagy három órának elégnek kell lennie.

– Csodálatos érzés, amikor megiszod – mondta elmélkedően Ron. – Mintha semmit nem tudnál rosszul csinálni.

– Miről beszélsz? – kérdezte nevetve Hermione. – Még soha nem vettél be ilyet.

– Igaz, de már hittem, azt hogy igen – mondta Ron, mintha valami nyilvánvaló dolgot magyarázna. –Ugyanaz az érzés, hidd el…

Mivel épp akkor látták Slughornt belépni a nagyterembe, és tudták, hogy szeret sokáig időzni az étel fölött, egy ideig a klubhelyiségben maradtak. A terv az volt, hogy Harry lemegy Slughorn irodájához, mikor a tanár már ott van. Mire a nap a Tiltott Rengeteg fáinak magasságához ért, úgy döntöttek, hogy eljött a pillanat, és miután gondosan ellenőrizték, hogy Neville, Dean és Seamus mind a klubhelységben vannak, fellopakodtak a fiúk hálótermébe.

Harry elővette az összecsavart zoknit a láda aljáról, és kibontotta az apró, fénylő üveget.

– Nos, itt van – mondta Harry, miközben felemelte a kis üveget, és óvatosan belekortyolt.

– Milyen íze van? – kérdezte Hermione ijedten.

Harry egy pillanatig nem válaszolt. Utána lassan, de biztosam a végtelen lehetőségek üdítő érzése futott át rajta. Úgy érezte, mintha mindent meg tudna tenni, mindent, amit csak akar… Az emléket megszerezni Slughorntól nem csak hogy lehetségesnek, hanem egyenesen könnyűnek tűnt… Talpra szökkent, és magabiztosan mosolygott.

– Kitűnő – mondta. – Igazán kitűnő. Rendben… Lemegyek Hagridhoz.

– Mi van? – kérdezte egyszerre döbbenten Ron és Hermione.

– Nem, Harry. Slughornnal kell találkoznod, emlékszel? – kérdezte Hermione.

– Nem – mondta magabiztosan Harry. – Hagridhoz megyek. Jó előérzetem van azzal kapcsolatban, hogy lemenjek Hagridhoz.

– Jó előérzeted van azzal kapcsolatban, hogy eltemess egy óriáspókot? – kérdezte döbbenten Ron.

– Igen – mondta Harry, és elővette a láthatatlanná tevő köpenyét a táskájából. – Úgy érzem, hogy ott kell lennem ma este, ugye tudjátok, hogy értem?

– Nem – hangzott az egyöntetű válasz, mostanra mindkét barátja elég riadtan nézett.

– Azt hiszem, ez a Felix Felicis… – mondta idegesen Hermione, miközben a fény felé tartotta az üveget. –Ugye nincs még egy kis üveged tele… Nem is tudom…

– Elmebaj Esszenciával? – ajánlotta Ron, miközben Harry a vállára vetette a köpenyt.

Harry nevetett, amitől Ron és Hermione még riadtabban néztek.

– Bízzatok bennem – mondta. – Tudom, mit csinálok… Vagy legalábbis – magabiztosan az ajtóhoz sétált –Felix tudja.

A fejére húzta a köpenyt, és elindult lefele a lépcsőn, nyomában Ronnal és Hermionéval. A lépcső lábánál Harry átcsúszott a nyitott ajtón.

– Te meg mit csináltál vele ott fenn? – kiáltotta Lavender Brown, keresztülbámulva Harryn, egyenesen Ronra és Hermionéra nézve, akik együtt tűntek fel a fiúk hálójából. Harry hallotta Ron dadogását, ahogy otthagyva őket átvágott a szobán.

Egyszerű volt átjutni a portrélyukon. Ahogy közeledett hozzá, épp Ginny és Dean mászott át rajta, és Harrynek sikerült köztük átcsusszannia. Közben véletlenül meglökte Ginnyt.

– Légy szíves ne tolj, Dean – mondta nyűgösen. – Állandóan ezt csinálod, egyedül is nagyon jól át tudok mászni…

A portrélyuk bezáródott Harry mögött, de csak miután hallotta, ahogy Dean mérgesen visszavágott… Ahogy jókedve tovább emelkedett, kiment a kastélyból. Nem kellett lopakodnia, mivel senkivel nem találkozott egész úton, ez azonban a legkevésbé sem lepte meg. Ma este ő volt a legszerencsésebb ember a Roxfortban.

Nem tudta miért érzi, hogy helyes dolog volt Hagridhoz menni. Olyan volt, mintha a bájital mindig csak az út következő néhány lépését világítaná meg. Nem látta a végső célt. Nem értette, Slughorn hol fog bejönni a képbe, de tudta, hogy jó úton halad afelé, hogy megszerezze azt az emléket. Mikor elérte a bejárati csarnokot, észrevette, hogy Frics elfelejtette bezárni a bejárati ajtót. Harry kilökte, és egy pillanatig magába szívta a kinti tiszta levegőt és a fű illatát, majd lesétált a lépcsőkön az alkonyatba.

Amikor elérte az alsó lépcsőfokot, rátört az érzés, mennyire kellemes lenne átvágni a zöldségágyásokon Hagrid felé menet. Éppenséggel nem esett útjába, de Harry tisztán látta, hogy ez egy olyan hóbort, aminek eleget kell tennie. Egyből a zöldségágyások felé irányította lépteit, ahol rátalált Slughorn professzorra, amint Bimba professzorral beszélgetett. Harry egy alacsony kőfal mögé bújt, békét érezve az egész világgal, és a beszélgetésüket hallgatta.

– Köszönöm, hogy rám szánta az idejét, Pomona – mondta udvariasan Slughorn. – A legtöbb hatóság egyetért abban, hogy félhomályban szedve a leghatékonyabbak.

– Ó, teljesen egyetértek – mondta kellemesen Bimba professzor. – Ennyi elég lesz Önnek?

– Bőségesen, bőségesen – mondta Slughorn, aki egy karnyi leveles növényt cipelt. – Ebből jut pár levél minden harmadévesemnek, és néhány tartalék is marad, ha valaki túlpárolná őket… Nos, kellemes estét, és még egyszer köszönöm!

Bimba professzor az üvegházai felé vette az irányt, Slughorn pedig abba az irányba, ahol Harry állt láthatatlanul…

Egy hirtelen támadt vágy által, hogy felfedje magát, Harry egy lendülettel lehúzta magáról a köpenyt.

– Jó estét, Professzor!

– Merlin szakállára, Harry, megijesztettél – mondta Slughorn megdermedve, miközben óvatosan figyelt. –Hogyan jutottál ki a kastélyból?

– Azt hiszem, Frics elfelejtette bezárni az ajtókat – mondta vidáman Harry, és örömmel nézte Slughorn haragos tekintetét.

– Feljelentem azt az embert, jobban lefoglalja a szemét, mint a biztonság, ha engem kérdezel… De egyébként miért vagy itt kinn, Harry?

– Nos, uram, Hagrid miatt – mondta Harry, aki tudta, hogy most azzal jár jól, ha az igazat mondja. – Nagyon szomorú… De ugye nem mondja el senkinek sem, Professzor? Nem szeretném bajba sodorni…

Slughorn kíváncsisága végül felülkerekedett.

– Hát, ezt nem ígérhetem meg – mondta mogorván. – De tudom, hogy Dumbledore bízik Hagridban, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem készül semmi borzasztó dologra…

– Nos, az óriáspókjáról van szó, már évek óta megvan neki… Az erdőben élt… Tud beszélni meg minden.

– Hallottam pletykákat, hogy acromantulák élnek az erdőben – mondta óvatosan Slughorn, miközben átnézett a fekete fák tömegein. – Ezek szerint igaz?

– Igen – mondta Harry. – De ez, Aragog, a legelső, akit Hagrid szerzett, és a múlt éjjel meghalt. Teljesen le van sújtva. Szeretne társaságot, miközben eltemeti, és megígértem neki, hogy eljövök.

– Megható, igazán megható – mondta szórakozottan Slughorn, szemeit még mindig Hagrid kabinjának távoli fényeire függesztve. – De az acromantula mérge nagyon értékes… Ha a fenevad most halt meg, talán még nem száradt ki… Természetesen nem tennék semmi érzékelten dolgot, ha Hagrid dühös… De ha valahogyan sikerülne kinyerni belőle valamennyit… Úgy értem, majdhogynem lehetetlen mérget szerezni az acromantulától amíg él… – Slughorn látszólag inkább saját magához beszélt, mint Harryhez. – Hatalmas ostobaság lenne nem begyűjteni… Száz galleont is megérhet egy pint… Az igazat megvallva nem túl magas a fizetésem…

Harry most már tisztán látta, mit kell tennie.

– Hát… – mondta nagyon meggyőző habozással. – Ha szeretne jönni, Hagrid valószínűleg örülne… Szebb búcsúztatás lenne Aragognak, tudja…

– Igen, természetesen – mondta Slughorn, miközben szemei lelkesen ragyogtak. – Megmondom, mi lesz, Harry. Találkozzunk lent a kabinban, viszek egy-két üveget… Iszunk egyet a szegény bestia… nos… Nem az egészségére, de stílusosan fogjuk elbúcsúztatni, miután eltemettük. És lecserélem a nyakkendőmet, ez egy kicsit kirívó az alkalomhoz…

Visszarohant a kastélyba, Harry pedig, teljesítményével megelégedve, leszaladt Hagridhoz.

– Hát eljöttél – károgta Hagrid, mikor kinyitotta az ajtót, és meglátta Harryt, ahogy előkerül előtte a köpeny alól.

– Igen. Ron és Hermione azonban nem tudtak – mondta Harry. – Nagyon sajnálják.

– Ne-nem számít… Meg vagyok hatódva attól is, hogy te itt vagy, Harry…

Hagrid zokogott. Csinált magának egy fekete karszalagot – látszólag egy rongyból –, amit bekent cipőfestékkel, a szemei vörösek és duzzadtak voltak. Harry vigasztalóan megütögette a könyökét – ami a legmagasabb pont volt Hagridon, amit könnyedén el tudott érni.

– Hol fogjuk eltemetni? – kérdezte. – Az erdőben?

– Dehogy is – mondta Hagrid, miközben megtörölte szemét a pólója aljában. – A többi pók nem enged a hálóik közelébe most hogy Aragog elment. Kiderült, hogy csak az ő parancsa miatt nem ettek meg! El tudod ezt hinni, Harry? 

Az őszinte válasz igen lett volna. Harry fájdalmasan visszaemlékezett az estére, amikor ő és Ron szemtől szembe kerültek az acromantulákkal. Elég egyértelmű volt számára, hogy Aragog volt az egyetlen dolog, ami megakadályozta őket abban, hogy megegyék Hagridot.

–Soha nem volt az erdőnek olyan része, ahova ne tudtam volna menni – mondta Hagrid, miközben a fejét rázta. – Nem volt könnyű Aragog testét kimenekíteni, azt megmondhatom neked. Tudod, általában megeszik a halottaikat… De neki rendezni akartam egy szép temetést… Egy rendes búcsúztatást…

Újra elkezdett zokogni, és Harry folytatta a könyöke ütögetését, miközben – mivel az ital úgy jelezte, hogy ez a helyes dolog – elmondta Hagridnak, hogy idefele jövet találkozott Slughorn professzorral.

– De ugye nem vagy bajban? – kérdezte ijedten Hagrid. – Nem kellene a kastélyon kívül lenned esténként, tudom, ez az én hibám…

– Nem, nem, mikor elmondtam neki, hogy mit csinálok, azt mondta, hogy ő is eljönne és végső tiszteletét tenné Aragognak – mondta Harry.

– Elment, hogy valami illendőbb ruhát vegyen fel, azt hiszem… És mondta, hogy hoz néhány üveget is, hogy ihassunk Aragog emlékére.

– Tényleg? – kérdezte Hagrid, egyszerre elképedve és meghatottan. – Ez-ez igazán szép tőle, és az is, hogy nem mártott be téged. Korábban nem igazán volt dolgom Horace Slughornnal… De azért eljön, hogy elbúcsúztassa az öreg Aragogot, ugye? Hát… Biztosan szerette volna Aragog…

Harry magában úgy gondolta, amit Aragog leginkább szeretett volna Slughornban, az a bőséges mennyiségű ehető hús, ami rajta volt. Ezt nem akarta megosztani Hagriddal, ezért inkább Hagrid kunyhójának hátsó ablakához ment, ahol a hatalmas halott pók rettenetes látványa fogadta. A hátán feküdt összegabalyodott lábakkal.

– Itt fogjuk eltemetni, Hagrid? A kertedben?

– A tökágyás mögé gondoltam – mondta elfúló hangon Hagrid. – Már ki is ástam a… Tudod… Sírját. Csak gondoltam mondok pár szép dolgot fölötte… Szép emlékeket, tudod…

A hangja megremegett és elcsuklott. Kopogás hallatszott az ajtón, és miközben odament, hogy kinyissa, kifújta az orrát a nagy, pöttyös zsebkendőjébe. Slughorn belépett a küszöbről, több üveggel a kezében, sötét, fekete nyakkendőt viselve.

– Hagrid – mondta mély, ünnepélyes hangon. – Szomorúsággal tölt el a veszteséged híre.

– Ez olyan kedves Öntől – mondta Hagrid. – Nagyon köszönöm. És azt is, hogy nem adott Harrynek büntetést…

– Eszembe se jutott volna… – mondta Slughorn. – Szomorú éjszaka, szomorú éjszaka… Hol van a szegény teremtmény?

– Ott kinn – mondta remegő hangon Hagrid. – Akkor… Akkor kezdhetjük?

Mindhárman kiléptek a hátsó kertbe. A hold sápadtan ragyogott a fák felett, sugarai a Hagrid kunyhójából kiszűrődő fénnyel keveredve világították meg Aragog testét, ami egy hatalmas lyuk mellett feküdt, egy három méter magas frissen ásott földhalom mellett.

– Fenséges – mondta Slughorn, miközben a pók fejéhez közeledett, ahol nyolc tejfehér szem meredt az égre, és két hatalmas csáprágó fénylett mozdulatlanul a holdfényben. Harry mintha üvegek ütődését hallotta volna, ahogy Slughorn a rágókhoz hajolt, látszólag a hihetetlenül szőrős fejet tanulmányozva.

– Nem túl sokan tudják értékelni, mennyire gyönyörűek– mondta Hagrid Slughorn hátának, miközben könny csordult ki ráncos szeme sarkából. – Nem is tudtam, hogy téged érdekelnek az Aragoghoz hasonló lények, Horace.

– Hogy érdekelnek-e? Kedves Hagrid, nagyra becsülöm őket – mondta Slughorn, hátralépve a testtől. Harry látta egy üveg villanását, amint eltűnik a köpenye alatt, bár Hagrid, ismét a szemét törölgetve, semmit nem vett észre. – Most… folytathatjuk a temetéssel?

Hagrid bólintott, és előre lépett. Felemelte a gigantikus pókot a karjaiba, és egy hatalmas morgás kíséretében belegurította a sötét verembe. Szörnyű, ropogós puffanással ért földet. Hagrid újra sírni kezdett.

– Természetesen nehéz neked, aki a legjobban ismerted őt – mondta Slughorn, aki Harryhez hasonlóan csak Hagrid könyökéig ért föl, de ugyanúgy veregette. – Mondanék pár szót.

Biztosan rengeteg jó minőségű mérget gyűjtött Aragogtól – gondolta Harry –, mert Slughorn elégedetten mosolygott, amint előre lépett a verem széléig, és lassú, mézes-mázos hangon folytatta.

– Ég veled, Aragog, araknidák királya, kinek hosszú és hűséges barátságát soha nem feledik el, akik ismerték! Bár tested hanyatlásnak indul, szellemed tovább él erdő-béli csendes, hálóból szőtt otthonodban. Sokszemű ivadékaid örökké virágozzanak, és emberbarátaid vigaszt találjanak a veszteségre, mit távozásoddal okoztál.

– Ez… ez… gyönyörű volt! – bömbölte Hagrid, és a komposzthalomra rogyott, és jobban sírt, mint eddig bármikor.

– Ugyan, ugyan – mondta Slughorn, miközben intett a pálcájával, és a nagy halom földhalom felemelkedett, majd a halott pókra borult, teljesen befedve azt, egyenletes dombot formázva. – Menjünk be és igyunk egyet. Menj a másik oldalára, Harry… Ez az… Gyere fel, Hagrid… Nagyon jó…

Hagridot leültették egy asztal melletti székre. Agyar, aki a temetés alatt a kosarában lapított, most finoman hozzájuk poroszkált, és nehéz fejét szokásához híven Harry ölébe tette. Slughorn kinyitotta az egyik magával hozott üveg bort.

– Mindegyiket ellenőriztem, hogy mérgezett-e – nyugtatta Harryt, miközben az első üveg nagy részét kitöltötte Hagrid vödör-méretű poharába, és átnyújtotta neki. – Egy házimanóval végigkóstoltattam mindegyik üveget, miután az a szörnyű baleset történt a barátoddal, Roberttel.

Harry elképzelte, milyen arcot vágna Hermione, ha megtudná, hogy Slughorn ilyen módon kihasználja a manókat. Eldöntötte, hogy soha nem fogja neki megemlíteni.

– Egy Harrynek és egy nekem. Nos… – emelte meg a bögréjét – Aragogra!

– Aragogra! – ismételte egyszerre Harry és Hagrid. Slughorn és Hagrid is nagyot kortyolt. Harry azonban – mivel a Felix Felicis megvilágította számára, milyen út áll még előtte – tudta, hogy nem szabad innia, ezért csak úgy tett, mintha kortyolna egyet, aztán visszatette a bögrét maga elé az asztalra.

– Tojáskorában kaptam meg, tudod – mondta szomorúan Hagrid. – Édes kicsi valami volt, mikor kikelt. Körülbelül akkora, mint egy pekingi palotapincsi.

– Édes – mondta Slughorn.

– Egy szekrénybe zárva tartottam az iskolában, amíg… nos…

Hagrid arca elsötétült, és Harry tudta miért. Tom Denem elérte, hogy Hagridot kirúgják az iskolából, azzal az indokkal, hogy kinyitotta a Titkok Kamráját. Slughorn azonban nem igazán figyelt oda; a plafonra meredt, ahonnan több rézedény lógott, és egy hosszú, selymes, világos fehér hajcsomó.

– Az ott nem unikornisszőr, Hagrid?

– Ó, igen – mondta közömbösen Hagrid. – A farkukból húzódik ki, ágakba és hasonló dolgokba akadnak bele az erdőben, tudod…

– No de kedves fiam, tudod te mennyit ér ez?

– Kötések rögzítéséhez használom és hasonlókhoz, ha egy teremtmény megsérül – mondta vállvonogatva Hagrid. – Hihetetlenül hasznos… nagyon erős.

Slughorn kortyolt még egyet a bögréjéből, szeme óvatosan továbbhaladt a kabinon, további kincseket keresve, amiket tölgyben érlelt mézsörre, kristályananászra és selyem házikabátra válthatott. Újratöltötte Hagrid és saját bögréjét, és az erdőben élő lényekről kezdett kérdezősködni, és hogy Hagrid hogyan tud mindegyikükről gondoskodni. Hagrid, aki egyre jobban az ital és Slughorn hízelgő érdeklődésének hatása alá került, abbahagyta szeme törölgetését, és lelkesen belekezdett a bólintérgazdálkodás részletezésébe. A Felix Felicis ezen a ponton egy kis figyelmeztetést adott Harrynek, és észrevette, hogy a Slughorn által hozott üvegkészlet kifogyóban van. Bár Harrynek még nem sikerült elsajátítania az újratöltő bűbájt a varázsige kimondása nélkül, azonban a gondolat, hogy ma este képtelen legyen megcsinálni, nevetséges volt. És Harry valóban mosolygott magában, sem Slughorn, sem Hagrid – akik ekkor az illegálisan behozott sárkánytojás történetéről beszélgettek – nem vette észre, ahogy az asztal alatt pálcájával az üres üvegekre mutatott, és azok azonnal elkezdtek újratöltődni. Körülbelül egy óra múlva Hagrid és Slughorn elkezdtek túlzó tósztokat mondani; a Roxfortra, Dumbledore-ra, házimanó-készítésű borra.

– Harry Potterre! – óbégatta Hagrid, miközben a negyvenedik vödör borából valamennyi lefolyt az állán, miközben itta.

– Igen, ahogyan mondod – kiáltotta kissé félszegen Slughorn. – Parry Otter, a Kiválasztott Fiú, aki… nos… valami olyasmi – motyogta, és ő is kiitta a bögréjét.

Nem sokkal ezután Hagrid újra elkezdett könnyezni, és az összes unikornisszőrt Slughorn kezébe nyomta, aki "A barátságra! A nagylelkűségre! A tíz galleonra hajszálanként!" kiáltásokkal kísérve zsebre vágta.

És ezután egy ideig Hagrid és Slughorn egymás mellett ültek, átölelve egymást, egy lassú, és egy szomorú dalt énekeltek egy Odo nevű varázslóról.

– Áh, a jó fiatalon hal meg – motyogta Hagrid, az asztalra süllyedve, keresztbe álló szemekkel, míg Slughorn folytatta a refrén éneklését. – Apám még nem volt olyan idős, hogy elmenjen… A te szüleid sem, Harry…

Ismét nagy, kövér könnycseppek kezdtek csöpögni Hagrid ráncos szeme sarkából; megragadta Harry karját, és megrázta.

– Koruk legjobb varázslója és boszorkánya… Soha nem tudtam… Szörnyű dolog…

"És Odo, a hős, elvitték otthon a helyre, mit gyermekként ismert meg" – énekelte panaszosan Slughorn.

"Nyugalomra helyezték, kifordított kalappal És kettétört pálcával, mily borzasztó"

–… szörnyű – morogta Hagrid, miközben nagy, bozontos feje oldalra bukott a karjaira, és mélyen horkolva elaludt.

– Sajnálom – mondta egy csuklással Slughorn. – Ha az életem múlna rajta, sem tudnék jól énekelni.

– Hagrid nem az Ön énekéről beszélt – mondta csendesen Harry. – Arról beszélt, ahogy édesanyám és édesapám meghaltak.

– Ó – mondta Slughorn, elnyomva egy hangos böfögést. – Ó, kedvesem. Igen, az valóban… valóban szörnyű volt. Szörnyű… szörnyű…

Nem igazán tudta, mit is mondjon, és a bögrék után nyúlt, hogy újratöltse őket.

– Nem… nem hiszem, hogy emlékszel rá, Harry? – kérdezte félszegen

– Nem. Végülis még csak egy éves voltam, amikor meghaltak – mondta Harry, miközben a Hagrid horkolásától táncoló gyertyalángot nézte. – De azóta elég sok mindent megtudtam. Édesapám halt meg először, tudta?

– Én… én nem – mondta csendesen Slughorn.

– Igen… Voldemort meggyilkolta, aztán átlépett a teste felett édesanyám felé – mondta Harry.

Slughorn megborzongott, de képtelen volt elfordítani rémült arcát Harryétől.

– Azt mondta neki, hogy menjen el az útjából – mondta könyörtelenül Harry. – Elmondta, hogy neki nem kellett volna meghalnia. Ő csak engem akart. Anyám elfuthatott volna.