Voldemort nagyúr kívánsága

Hétfő reggel Ron és Harry végre elhagyhatták a gyengélkedőt, hála Madam Pomfreynak. Végre élvezhették annak előnyeit, hogy megmérgezték illetve kiütötték őket; az volt a legjobb, hogy Hermione újra kibékült Ronnal. Még le is kísérte őket a reggelihez, azzal a hírrel, hogy Ginny veszekedett Deannel. A Harry mellkasában szundikáló szörnyeteg hirtelen felemelte a fejét, és reménykedve szimatolt a levegőben.

– Miért veszekedtek? – kérdezte, próbálva közömbös hangot hallatni. Eközben egy hetedik emeleti folyosóra tévedtek, ami egy kislánytól eltekintve teljesen kihalt volt. A lány egy tütüt viselő trollt ábrázoló kárpitot nézegetett. Megrémült, amikor meglátta a közeledő hatodéveseket, és elejtette a nála lévő nehéz rézmérleget.

– Semmi baj! – mondta kedvesen Hermione, miközben előre sietett, hogy segítsen neki. – Tessék…

Megérintette a törött mérleget a pálcájával, és így szólt:

– Reparo! – a lány nem köszönte meg, hanem egyhelyben maradt, mintha földbe gyökerezett volna. Addig figyelte őket, amíg el nem tűntek a szeme elől. Ron visszapillantott rá.

– Esküszöm, ezek egyre kisebbek – mondta.

– Ne is törődj vele – mondta Harry kicsit türelmetlenül. – Hermione, miért veszekedett Ginny és Dean?

– Ó, Dean azon nevetett, hogy McLaggen feléd ütötte azt a gurkót – mondta Hermione.

– Biztos viccesen nézett ki – mondta Ron.

– Egyáltalán nem volt vicces! – mondta ingerülten Hermione. – Szörnyű látvány volt, és ha Coote és Peakes nem kapta volna el Harryt, akár komolyan meg is sérülhetett volna!

– Hát igen, nem kellett volna Ginnynek és Deannek emiatt szakítani – mondta Harry, még mindig igyekezve közömbösnek hangzani. – Vagy még együtt vannak?

– Igen, még együtt… De miért érdekel ez téged ennyire? – kérdezte Hermione, miközben szúrós pillantást vetett Harryre.

– Csak nem akarom, hogy a kviddicscsapatomban megint zavar támadjon – mondta sietve, Hermione azonban továbbra is gyanakvó pillantásokat vetett rá. Ezért nagyon megkönnyebbült, amikor mögötte megszólalt valaki:

– Harry! – Ez lehetőséget adott számára, hogy hátat fordítson a lánynak. – Ó, szia Luna.

– Először a gyengélkedőn kerestelek – mondta Luna, miközben a táskájában kotorászott. – De azt mondták, hogy már kijöttél…

Előhúzott egy zöld, hagymához hasonlító dolgot, egy nagy, pöttyös mérgesgombát, és jelentős mennyiségű, macskaalomnak látszó dolgot, majd Ron kezébe nyomta őket. Nagy nehezen előhúzott egy piszkos pergamentekercset, és átnyújtotta Harrynek.

– Megkértek, hogy ezt adjam oda neked.

Egy rövid pergamentekercs volt. Harry egyből tudta, hogy egy újabb órára invitáló tekercs Dumbledore-tól.

– Ma este – mondta Ronnak és Hermionénak, miután kitekerte.

– Jó volt a múltkori meccs kommentárja! – mondta Ron Lunának, miközben a lány visszavette tőle a zöld hagymát, a mérgesgombát és a macskaalmot. Luna tétován mosolygott.

– Most biztos viccelsz velem, nem? – kérdezte. – Mindenki azt mondja, hogy szörnyű volt…

– Nem, komolyan mondom! – mondta Ron, és hangján érződött, hogy valóban így gondolja. – Még soha nem élveztem ennyire a kommentárt! Egyébként mi ez? – tette hozzá, miközben szemmagasságba emelte a hagymaszerű tárgyat.

– Ó, ez egy haragos gyökér – mondta, miközben a macskaalmot és a gombát visszatömte a táskájába. – Megtarthatod, ha szeretnéd, van belőle még néhány. Igazán kitűnőek a Slukkos Plimpik elleni védekezésben – majd elsétált, magára hagyva a vihogó Ront, aki még mindig a haragos gyökeret szorongatta.

– Tudjátok, Luna kezd a fejemre nőni – mondta, ahogy továbbindultak a nagyterem felé. – Tudom, hogy őrült, de a jobbik…

Hirtelen elhallgatott. Lavender Brown állt a lépcsősor aljába, és majd' fel robbant a dühtől.

– Szia – mondta Ron idegesen.

– Gyerünk – motyogta Harry Hermionénak, és elindultak az ellenkező irányba. Még így is hallották, ahogy Lavender megszólal.

– Miért nem mondtad el nekem, hogy ma fognak kiengedni? És Ő mit keresett veled?

Ron durcásan és bosszúsan érkezett a reggelihez fél órával később. Bár Lavenderrel ült le, Harry nem látta, hogy akár egyszer is egymáshoz szóltak volna evés közben. Hermione úgy tett, mintha nem érdekelte volna az egész, azonban egyszer-kétszer Harry egy megmagyarázhatatlan mosolyt pillantott meg a lány arcán. Az egész nap remek hangulatban telt el. Hermione aznap este még abba is beleegyezett, hogy átnézze – vagyis befejezze – Harry gyógynövénytan esszéjét, amit egészen addig határozottan elutasított, mert tudta, hogy Harry megengedi Ronnak, hogy lemásolja róla.

– Ezer hála, Hermione – mondta Harry, megveregette a lány hátát, miközben az órájára nézett, és látta, hogy már majdnem 8 óra volt. – Figyelj, most rohannom kell, különben elkések Dumbledore-tól…

A lány nem válaszolt, csak fáradtan kihúzta Harry néhány rosszabb mondatát. Harry vigyorogva kisietett a portrélyukon, egyenesen az igazgató irodájába. A kőszörny félreállt az útjából a tejkaramellás cukorka említésére, és Harry, kettesével szedve a lépcsőfokokat, felrohant a csigalépcsőn. Épp akkor kopogtatott az ajtón, amikor az óra elütötte a 8-at.

– Szabad – szólt Dumbledore, az ajtót azonban valaki belülről kilökte, amint Harry a kilincshez nyúlt. Trelawney professzor állt az ajtóban.

– Áhá! – kiáltotta, miközben drámaian Harryre mutatott, és hatalmas szemüvege mögül rápillantott.

– Szóval emiatt csak úgy kidob az irodájából, Dumbledore!

– Kedves Sybill – kezdte Dumbledore, kicsit ingerülten –, nem arról van szó, hogy csak úgy kidobom magát akárhonnan, azonban Harryvel van találkozóm, és nem hiszem, hogy van még valami, amiről beszélnünk kellene…

– Rendben van – mondta sértődötten Trelawney. – Ha Ön nem küldi el azt a kellemetlen gebét, akkor legyen… Talán keresnem kellene egy olyan iskolát, ahol kicsit jobban értékelik a tehetségemet…

Arrébb lökte Harryt, és eltűnt a csigalépcsőn; hallották, ahogy lefele menet megbotlik. Harry úgy tippelte, ráléphetett az egyik sáljára.

– Kérlek, zárd be az ajtót, és ülj le, Harry – kezdte fáradtan Dumbledore.

Harry engedelmeskedett. Leült szokásos helyére Dumbledore asztala előtt, amin már ott volt a merengő, két kis kristályüveggel együtt, melyek tele voltak kavargó emlékekkel.

– Szóval Trelawney professzor még mindig nem túl boldog, hogy Firenze itt tanít? – kérdezte Harry.

– Nem – mondta Dumbledore –, úgy tűnik, a jóslástan sokkal több gondot okoz, mint hittem. Én magam soha nem tanultam a tárgyat. Nem kérhetem Firenzét, hogy térjen vissza az erdőbe, ahol kitaszítottá vált, és Sybill Trelawney-t sem kérhetem meg, hogy távozzon. Magunk közt szólva, elképzelni sem tudja, mekkora veszélyben lenne a kastélyon kívül. Nem tud róla – és úgy gondolom, nem lenne bölcs dolog felvilágosítani róla –, hogy tőle származik a rólad és Voldemortról szóló jóslat – Dumbledore mély levegőt vett, és folytatta. – De ne is törődj az én személyzeti problémáimmal. Sokkal fontosabb dolgokat kell megbeszélnünk. Először is – sikerrel teljesítetted a feladatot, amit rád bíztam az előző óránk végén?

– Ó – mondta megtorpanva Harry. A Hoppanálási leckék, a kviddics, Ron megmérgezése, a saját koponyatörése, és az igyekezet, hogy megtudja, mire készül Malfoy… Teljesen megfeledkezett arról, hogy Dumbledore megkérte, szerezze meg az emléket Slughorntól. – Hát, kérdeztem róla Slughorn professzort bájitaltanóra után, uram, de… ő… nem akarja ideadni. – Rövid szünet következett.

– Értem – mondta végül Dumbledore, ahogy félhold alakú szemüvege fölött Harryt nézte, és amitől ő úgy érezte, mint már oly sokszor korábban, hogy Dumbledore átlát rajta. – És úgy érzed, hogy minden tőled telhetőt megtettél az ügy érdekében? Hogy bevetetted jelentős mennyiségű találékonyságodat? Hogy egyetlen trükködet sem hagytad ki annak érdekében, hogy megszerezd az emléket?

– Nos – Harry nem igazán tudta, mit mondjon. Egyetlen kísérlete, hogy megszerezze az emléket, hirtelen zavarba ejtően gyengének tűnt. – Nos… azon a napon, amikor Ron véletlenül szerelmi bájitalt ivott, elvittem Slughorn professzorhoz. Azt gondoltam, hogy talán ha elég jó hangulatba hozom…

– És működött? – kérdezte Dumbledore.

– Nos, nem, uram, mert Ron véletlenül mérget ivott…

–… ami természetesen elfeledtette veled, hogy az emléket kellene megszerezned, erre számítottam, amikor a legjobb barátod veszélyben van. Ugyanakkor, amikor már biztos volt, hogy Weasley úr teljesen fel fog gyógyulni, reméltem, hogy visszatérsz a feladathoz, amit adtam neked. Úgy gondolom, elég világosan tudattam veled, hogy mennyire fontos az az emlék. Valóban, mindent megtettem, hogy nyomatékosítsam benned. Ez egy döntő fontosságú emlék mind közül, és hogy csak az időnket vesztegetjük nélküle.

A szégyen forró, bizsergető érzése áradt szét Harry egész testében. Dumbledore nem emelte fel a hangját, még csak mérgesnek sem tűnt, Harry azonban jobban örült volna, ha kiabál; ez a hideg csalódottság mindennél rosszabb volt.

– Uram – mondta kicsit kétségbeesetten – ez nem azért van, mert nem érdekel vagy hasonló, csak más… más dolgok…

– Más dolgok jártak a fejedben – fejezte be helyette a mondatot Dumbledore. – Értem.

Ismét csend ült a szobára, a legkényelmetlenebb csend, amire Harry emlékezett közte és Dumbledore közt. Úgy tűnt, csak terjeszkedik tovább és tovább, és csak Armando Dippet morgó horkolása szakította meg nagyritkán. Harry különösen kicsinek érezte magát, mintha belépése óta összement volna. Mikor már nem tudta tovább elviselni a csöndet, megszólalt.

– Dumbledore professzor, igazán sajnálom. Többet kellett volna próbálkoznom… Rá kellett volna jönnöm, hogy nem kérte volna ezt tőlem, ha nem lenne igazán fontos.

– Köszönöm, hogy ezt mondod, Harry – mondta csendesen Dumbledore. – Ezek szerint remélhetem, hogy mostantól egy kicsit több figyelmet fogsz ennek a problémának a megoldására fordítani? Ma estétől kezdve nincs túl sok értelme találkoznunk a nélkül az emlék nélkül.

– Megteszem, uram. Meg fogom szerezni tőle – mondta komolyan.

– Akkor most nincs más, amit mondanom kellene erről a témáról – mondta kedvesen Dumbledore. – Helyette ott folytatjuk a történetet, ahol abbahagytuk. Emlékszel még rá?

– Igen, uram – mondta gyorsan Harry. – Voldemort megölte az apját és a nagyszüleit, és úgy állította be a dolgokat, mintha Morfin bácsikája tette volna. Ezután visszajött a Roxfortba, és érdeklődött… érdeklődött Slughorn professzortól a Horcruxok után – motyogta szégyenlősen.

– Nagyon jó – mondta Dumbledore. – Most pedig, remélem, emlékszel rá, hogy elmondtam neked a találkozásaink legelején, hogy egy idő után a találgatások és spekulációk világába fogunk belépni?

– Igen, uram.

– Ez idáig, remélem, egyetértesz velem, egészen megbízható tényforrásokat mutattam következtetéseim alátámasztására, arra vonatkozóan, hogy mit csinált Voldemort 17 éves koráig.

Harry bólintott.

– Most azonban, Harry… – folytatta Dumbledore. – A dolgok sötétebbekké és különösebbekké válnak. Ha nehéz volt bizonyítékokat találni az ifjú Denemről, majdhogynem lehetetlenség találni bárki olyat, aki készen áll arra, hogy visszaemlékezzen a felnőtt Voldemortra. Valójában kétlem, hogy él köztünk olyan lélek, saját magát leszámítva, aki be tudna számolni a Roxfort utáni életéről. Azonban van két utolsó emlékem, amit szeretnék veled megosztani – Dumbledore a két kicsi kristályüvegre mutatott, amik a merengő mellett álltak. – Ezután kíváncsi lennék a véleményedre, hogy a következtetések, amiket levontam belőlük, valószínűek-e.

Az ötlettől, hogy Dumbledore-nak ennyire számít a véleménye, Harry még inkább elszégyellte magát, hogy nem sikerült megszereznie a Horcruxos emléket, és bűnbánóan mozgolódott a székén. Eközben Dumbledore felemelte az első üvegcsét a fény felé, és megvizsgálta.

– Remélem, még nem fáradtál bele, hogy más emberek emlékeibe merülj el, mert ez a kettő kulcsfontosságú emlék.  Az első egy nagyon idős házimanótól származik, akit Hokey-nak hívtak. Azonban mielőtt megnéznénk, minek volt Hokey szemtanúja, szeretném gyorsan elmondani, hogyan hagyta el Voldemort a Roxfortot.

– A hetedik évét – amint az várható volt – kitűnő eredménnyel végezte el, minden vizsgán kiválóan teljesített. Osztálytársai már mind eldöntötték, milyen munkát szeretnének találni, miután elhagyták a Roxfortot. Majdnem mindenki valami lenyűgöző dolgot várt Tom Denemtől, mivel prefektus, Házelső, az Önzetlenül az Iskoláért Különdíj birtoklója. Úgy tudom, több tanár – köztük Slughorn professzor is – azt javasolta neki, hogy csatlakozzon a Mágiaügyi Minisztériumhoz. Felajánlották neki, hogy elintéznek pár találkozót, bemutatják fontos embereknek. Minden ajánlatot visszautasított. A következő dolog, ami a tanári kar fülébe jutott, hogy a Borgin & Burkesben dolgozik.

– A Borgin & Burkesben? – ismételte döbbenten Harry.

– A Borgin & Burkesben – válaszolta nyugodtan Dumbledore. – Úgy vélem, fel fogod ismerni, hogy a hely milyen vonzerővel bírt számára, miután beléptünk Hokey emlékébe. Ez azonban nem az első munkahelye volt Voldemortnak. Akkor azonban alig néhányan tudtak róla – én egyike voltam azon keveseknek –, hogy Voldemort először Dippet professzort környékezte meg, és érdeklődött, nem maradhatna-e a Roxfortban, hogy tanítson.

– Itt akart maradni? Miért? – kérdezte még jobban meghökkenve Harry.

– Úgy gondolom, több oka is volt rá, bár egyiket sem árulta el Dippet professzornak – válaszolta Dumbledore. – Először is, ami a legfontosabb volt, Voldemort, úgy hiszem, sokkal jobban ragaszkodott ehhez az iskolához, mint bármely más emberhez. A Roxfort volt az a hely, ahol a legboldogabb volt; az első és egyetlen hely, amit otthonának érzett.

Harry kicsit kényelmetlenül érezte magát e szavak hallatán, ugyanis ő is éppen így érzett a Roxfort iránt.

– Másodszorra, a kastély az ősi mágia erődítménye. Voldemort kétségtelenül sokkal több titkát felfedte, mint a legtöbb diák, aki ide járt, de valószínűleg úgy érezte, hogy még mindig vannak feltárásra váró titkai, mágikus forrásai, amiket meg lehet csapolni.

– És harmadszor, tanárként jelentős hatalma és befolyása lenne az ifjú varázslók és boszorkányok felett. Talán Slughorn professzortól vette az ötletet, a tanártól, akivel a legjobb viszonyban állt, aki megmutatta neki, mekkora hatású szerepet tud egy tanár játszani. Egy pillanatig sem képzelem, hogy Voldemort további életét a Roxfortban akarta leélni, de úgy gondolom, hogy igen hasznos toborzási területnek tekintette, és egy helynek, ahol talán elkezdheti saját seregének építését.

– De nem kapta meg a munkát, ugye, uram?

– Nem, nem kapta meg. Dippet professzor megmondta neki, hogy 18 évesen még túl fiatal, de meghívta, hogy pár év múlva, ha még mindig szeretne tanítani, jelentkezzen újra.

– És Ön hogyan érzett ezzel kapcsolatban? – kérdezte tétován Harry.

– Nagyon nyugtalan voltam – válaszolta Dumbledore. – Armandonak is megmondtam, hogy ellenzem az állást – nem mondtam el neki azokat az okokat, amiket neked, mert Dippet professzor nagyon kedvelte Voldemortot, és meg volt győződve a becsületességéről. De nem akartam Voldemort nagyurat az iskolában viszontlátni, legkevésbé hatalmi pozícióban.

– Melyik állást akarta, uram? Melyik tárgyat akarta tanítani?

Valahogy Harry már tudta a választ, mielőtt Dumbledore megadta volna neki.

– Sötét varázslatok kivédését. Akkoriban egy idős professzor tanította, bizonyos Galatea Merrythought, aki akkor már majdnem 50 éve a Roxfortban tanított.

– Így Voldemort a Borgin & Burkesbe ment, és mindenki a tanári karból, aki tisztelte őt, úgy vélte, hogy pazarlás, hogy egy ilyen briliáns, fiatal varázsló egy üzletben dolgozzon. Voldemort azonban nem csupán segéd volt. Udvarias, jóképű és okos. Hamarosan olyan szokatlan munkákat kapott, amiket csak egy ilyen helyen kaphatott, amik, mint azt te is tudod, Harry, különleges és nagy erejű tárgyakra szakosodnak. Voldemort feladata az volt, hogy vegye rá az embereket, hogy szabaduljanak meg a kincseiktől, hogy adják el a partnereiknek, és minden kétséget kizáróan, ehhez nagyon értett.

– Ebben biztos vagyok – mondta Harry, aki nem tudta türtőztetni magát.

– Hát, igen – mondta Dumbledore egy halvány mosollyal. – És most itt az ideje, hogy halljunk Hokey-ról, a házimanóról, aki egy nagyon idős, nagyon gazdag boszorkánynak, Hepzibah Smithnek dolgozott.

Dumbledore megérintette az üveget a pálcája végével, a dugó kiugrott a helyéről, és beleöntötte az örvénylő emléket a merengőbe.

– Csak utánad, Harry.

A fiú felállt, és ismét a kőedény fodrozódó tartalma fölé hajolt, amíg arca hozzá nem ért. Lebukfencezett a sötét semmibe, majd egy nappaliban landolt. Pontosabban egy roppant kövér és idős hölgy előtt, aki egy szépen megmunkált vörösesszőke parókát viselt, és virító rózsaszín talárt, ami körülötte lebegett, olvadó jégtortához hasonló külsőt kölcsönözve neki. Egy kis, ékkövekkel díszített tükörben nézte magát, miközben arcpirosítóval púderezte amúgy is élénkvörös arcát. Eközben a legapróbb és legidősebb házimanó, amit Harry valaha látott, a lábán lévő szűk szaténpapucsot kötötte éppen.

– Siess, Hokey! – mondta parancsolóan Hepzibah. – Azt mondta, hogy négyre jön, és addig már csak pár perc van, és még soha nem késett!

Ahogy a házimanó felegyenesedett, elrakta a púderezőjét. A manó feje alig ért fel Hepzibah székének üléséig, papírszerű bőre úgy lógott rajta, mint az az összecsíptetett ágyneműhuzat, amit tógaként viselt.

– Hogy nézek ki? – kérdezte Hepzibah, miközben a fejét forgatta, hogy különböző szögekből is megcsodálhassa arcát a tükörben.

– Pompásan, asszonyom – cincogta Hokey.

Harry feltételezte, hogy Hokey szerződésében az is szerepelt, hogy hazudnia kell, amikor felteszik neki ezt a kérdést, mert Hepzibah Smith véleménye szerint távolról sem nézett ki pompásan.

Az ajtócsengő megszólalt, és mind az úrnő, mind a manó megriadtak.

– Gyorsan, gyorsan, itt van, Hokey! – kiáltotta Hepzibah, miközben a manó kiszaladt a szobából, ami annyira tömve volt tárgyakkal, hogy nehéz volt elképzelni, hogyan képes bárki is keresztül verekedni magát anélkül, hogy legalább egy tucat dolgot le ne lökjön. Mindenütt szekrények voltak, tele zománcozott dobozokkal, polcok arannyal beborított könyvekkel és égitestekkel megrakva, és rengeteg virágzó cserepes növény egy réztárolóban. Valójában a szoba mintegy átmenet volt a mágikus antikvárium és egy üvegház között.

A házimanó perceken belül visszaért egy magas fiatalemberrel a nyomában, akiben Harry felismerte Voldemortot. Egyszerű fekete öltözéket viselt; a haja valamivel hosszabb volt, mint az iskolában, és az arca beesettebb, de mindez jól állt neki. Most igazán jóképű volt, nem úgy, mint korábban. Olyan könnyedén haladt a zsúfolt szobában, ahogy csak az tud, aki már többször járt itt korábban. Mélyen meghajolt Hepzibah húsos keze fölé, és gyengéden hozzáérintette ajkait.

– Hoztam Önnek virágokat – mondta csendesen, miközben elővarázsolt a semmiből egy csokor rózsát.

– Te pajkos fiú, igazán nem kellett volna! – nyafogta az idős Hepzibah, bár Harry észrevette, hogy a legközelebbi kis asztalon már oda volt készítve egy üres váza. – Elkényezteted ezt az idős hölgyet, Tom… ülj le, ülj le… Hol van Hokey? Ó…

A házimanó sietve jött a szobába, egy kis, süteményekkel megrakott tálcával a kezében, amit úrhölgye könyökéhez vitt.

– Szolgáld ki magad, Tom – mondta Hepzibah. – Tudom, hogy szereted a süteményeimet. No és, hogy vagy? Olyan sápadtnak tűnsz. Már vagy százszor mondtam, túlhajszolnak téged abban az üzletben…

Voldemort ösztönösen elmosolyodott, Hepzibah pedig elvigyorodott.

– És, mi az ürügyed a mostani látogatásra? – kérdezte, miközben szempilláit lengette.

– Mr Burke szeretne egy még jobb ajánlatot tenni a goblin készítésű vértért – mondta Voldemort. – 500 galleon, szerinte több mint kielégítő…

– Nono, ne olyan gyorsan, különben még azt hinném, hogy csupán a csecsebecséim miatt vagy itt – mondta a hölgy morcosan Hepzibah.

– Azok miatt lettem ideküldve – mondta csendesen Voldemort. – Én csak egy egyszerű segéd vagyok, hölgyem, akinek azt kell csinálnia, amire utasítják. Mr Burke kívánsága, hogy megtudakoljam…

– Ó, Mr Burke, fúj! – mondta hirtelen Hepzibah. – Szeretnék mutatni neked valamit, amit soha nem mutattam meg Mr Burke-nek! Tudsz titkot tartani, Tom? Megígéred nekem, hogy nem mondod el Mr Burke-nek, hogy nálam van? Nem hagyna nyugton, ha tudná, hogy megmutattam neked, és nem adom el, sem neki, sem másnak! De te, Tom, te biztosan a történetéért fogod értékelni, nem pedig hogy hány galleont kaphatsz érte.

– Mindennek örülök, amit Miss. Hepzibah mutat nekem – mondta csendesen Voldemort, és Hepzibah ismét kislányosan vihogott.

– Megkérem Hokeyt, hogy hozza elő nekem… Hokey, merre vagy? Szeretném megmutatni Mr Denemnek a legszebb kincsünket… Inkább hozd ide mindkettőt, ha már úgyis ott vagy…

– Parancsoljon, asszonyom – cincogta a házimanó. Harry látta, ahogy két, egymásra tett bőrdoboz halad a szobában, mintha saját akaratuk lett volna, bár tudta, hogy az apró házimanó tartja őket a feje fölött, ahogy az asztalok, puffok és székek között szlalomozott.

– Nos – mondta vidáman Hepzibah, miközben elvette a dobozokat a manótól, az ölébe fektette őket, majd készült kinyitni a felsőt. – Azt hiszem, ez tetszeni fog, Tom… Ó, ha a családom tudná, hogy megmutatom neked… Már alig várják, hogy rátehessék a kezüket!

Felnyitotta a tetőt. Harry egy kicsit előrébb ment, hogy jobban lásson. Egy kis arany kelyhet látott, két, aprólékosan kidolgozott füllel.

– Kíváncsi vagyok, tudod-e, mi ez, Tom? Fogd meg, nézd meg jól! – suttogta Hepzibah. Voldemort kinyújtotta érte hosszú ujjú kezét, és egyik fülénél fogva kiemelte a kelyhet a selyemcsomagolásból. Harry mintha egy vörös villanást látott volna sötét szemeiben. Mohó kifejezése különös módon Hepzibah arcán is visszatükröződött, bár utóbbi szemei Voldemort csinos arcvonásain nyugodtak.

– Egy borz – motyogta Voldemort, miközben a poháron lévő vésetet vizsgálta. – Ezek szerint ez…?

– Hugrabug Helgáé volt, ahogy azt nagyon is jól tudod, te okos fiú! – mondta Hepzibah. Előre hajolt, miközben fűzője erősen nyikorgott, és megcsípte a fiú beesett arcát. – Nem megmondtam neked, hogy távoli leszármazott vagyok? Évek óta öröklődik ez a kehely a családban. Hát nem szép? És valószínűleg sokféle erőt is hordoz, de ezeket még nem vizsgáltam meg tüzetesen, csak itt tartom, szépen és biztonságban…

Visszavette a kelyhet Voldemorttól, és óvatosan visszahelyezte a dobozba. Túlságosan el volt foglalva vele ahhoz, hogy észrevegye a közben Voldemort arcán átsuhanó árnyékot.

– Most pedig – kezdte vidáman Hepzibah –, hol van Hokey? Ó igen, itt vagy… tedd ezt vissza, Hokey.

A manó engedelmesen elvette a bedobozolt kelyhet, Hepzibah pedig az ölében lévő, sokkal laposabb dobozra fordította figyelmét.

– Azt hiszem, ezt sokkal jobban fogod szeretni, Tom – suttogta. – Hajolj közelebb, fiam, hogy jobban láthasd… Erről természetesen tud Burke, tőle vettem, és merem állítani, szívesen visszaszerezné, miután elmentem…

Feloldotta a kapcsot, és kinyitotta a dobozt. A finom karmazsin bársonyon egy nehéz aranymedál pihent.

Voldemort most kérés nélkül kinyújtotta a kezét, és felemelte a fény felé, miközben figyelt.

– Mardekár jegye – mondta csendesen, ahogy a fény egy díszes, kígyószerű S-et világított meg.

– Pontosan! – mondta elragadtatva Hepzibah, ahogy Voldemort megbabonázva nézte a medálját. – Fél kezemet és lábamat oda kellett adnom érte, de nem fogok egy ilyen kincset kiengedni a kezemből, szép darabja lesz a gyűjteményemnek. Burke látszólag egy rongyos nőtől vette meg, aki valószínűleg lopta valahonnan, de fogalma sem volt a valódi értékéről…

Most nem volt kétséges: Voldemort szemei vörösen felizzottak a szavak hallatán, és Harry látta, ahogy ujjai elfehérednek a medál láncain.

–… azt kell mondanom, Burke filléreket fizetett érte, de itt van… Hát nem gyönyörű? És ennek is sokféle hatalmat tulajdonítanak, bár én csak biztonságban tartom…

Kinyúlt, hogy visszavegye a medált. Egy pillanatig Harry azt hitte, Voldemort nem fogja kiengedni a kezéből, de végül kicsúszott ujjai közül, és visszakerült a vörös bársonypárnára.

– Szóval ez van, Tom, remélem te is élvezted!

Az arcára nézett, és Harry először látta, ahogy az ostoba mosoly elbizonytalanodott az arcán.

– Jól érzed magad, kedvesem?

– Ó igen – mondta csendesen Voldemort. – Igen, jól vagyok…

– Azt hittem… de biztosan csak a fény játéka… – mondta elbizonytalanodva Hepzibah, és Harry kitalálta, hogy ő is meglátta a vörös izzást Voldemort szemében. – Tessék Hokey, vidd ezeket vissza, és zárd be őket… A szokásos varázslatok…

– Ideje távozunk, Harry – mondta csendesen Dumbledore, és ahogy a manó elvitte a dobozokat, Dumbledore megragadta Harry vállát, majd együtt felemelkedtek Dumbledore irodájába.

– Hepzibah Smith a történtek után két nappal meghalt – mondta Dumbledore, miközben elfoglalta a helyét, és intett Harrynek, hogy ő is üljön le. – Hokeyt, a házimanót a Minisztérium elítélte, amiért véletlenül megmérgezte úrnője esti kakaóját.

– Az nem létezik! – mondta mérgesen Harry.

– Úgy látom, azonos véleményen vagyunk – mondta Dumbledore. – Valóban, sok hasonlóság van e között és Denemék halála között. Mindkét esetben valaki mást gyanúsítottak, aki tisztán emlékezett, hogy a halálukat okozta…

– Hokey beismerte?

– Emlékezett rá, hogy valamit beletett úrnője kakaójába, ami – mint később kiderült – nem cukor volt, hanem egy halálos, és alig ismert méreg – mondta Dumbledore. – Végülis nem akarta megtenni, de mivel idős volt, és zavarodott…

– Voldemort módosította az emlékeit, mint ahogy Morfinéval is tette!

– Igen, ez az én következtetésem is – mondta Dumbledore. – És mint ahogy Morfinnál is, a Minisztérium hajlott arra, hogy Hokeyt gyanúsítsa…

–… mert ő csak egy házimanó volt – mondta Harry. Ritkán érzett annyi szimpátiát Hermione MAJOM szervezetével, mint most.

– Pontosan – mondta Dumbledore. – Idős volt, elismerte, hogy valamit babrált az itallal, és a Minisztériumból senki nem fáradozott azzal, hogy tovább kutakodjon. Mint Morfin esetében is, mire a nyomára bukkantam, és megszereztem tőle ezt az emléket, már majdnem meghalt… Az emléke azonban semmi mást nem bizonyít, csak hogy Voldemort tudott a kehelyről és a medálról.

– Mire Hokeyt elítélték, Hepzibah családja már rájött, hogy két legnagyobb kincsük eltűnt. Eltartott egy ideig, mire megbizonyosodtak róla. Ugyanis rengeteg rejtekhelye volt, és igen féltékenyen őrizte a gyűjteményét. De még mielőtt minden kétséget kizáróan megbizonyosodhattak volna arról, hogy a kehely és a medál eltűnt, a segéd, aki a Borgin & Burkesben dolgozott, kilépett az állásból, és eltűnt. A főnökeinek ötletük sem volt, hova mehetett; eltűnése őket is legalább annyira meglepte, mind bárki mást. És hosszú ideig ez volt az utolsó eset, amikor Tom Denemet látta valaki.

– Most pedig – mondta Dumbledore –, ha nem bánod, Harry, ismét szeretnék kicsit megállni, hogy felhívjam figyelmedet a történet egyes részleteire. Voldemort ismét elkövetett egy gyilkosságot. Hogy ez az első volt-e Denemék halála óta, nem tudom, de úgy gondolom, igen. Ez esetben – mint ahogy azt látni fogod – nem bosszúból ölt, hanem haszonért. Akarta azt a két legendás trófeát, amit az a szerencsétlen, idős hölgy mutatott neki. Mint ahogy régen az árvaházban is kirabolta a gyermekeket, ahogy Morfin bácsikája gyűrűjét is ellopta, úgy most Hepzibah helyhét és medálját tulajdonította el.

– De – kezdte rosszallóan Harry – ez őrültségnek tűnik… Mindent kockára tenni, otthagyni a munkáját csupán azok miatt a…

– Őrültség számodra, de nem az Voldemort számára – mondta Dumbledore. – Remélem nemsokára megérted, pontosan mit jelentett az a két tárgy Voldemort számára. Azt azonban el kell ismerned, hogy nem nehéz elképzelni, hogy legalább a medált jog szerint magáénak látta.

– A medált talán – kezdte Harry –, de miért vitte el a kelyhet is?

– Egy másik roxforti alapítóé volt – mondta Dumbledore. – Úgy hiszem, még ekkor is erősen vonzódott az iskolához, és hogy nem tudott ellenállni egy olyan tárgy vonzalmának, ami ennyire része volt a Roxfort történetének. Úgy gondolom, voltak más okok is… Reményeim szerint képes leszek bemutatni neked a megfelelő időben.

– És most a legutolsó emlék, amit meg akarok neked mutatni, legalábbis addig, amíg nem sikerül Slughorn professzortól megszerezned az emléket. Tíz év telt el Hokey emléke és a mostani között, tíz év, amire csak találgatni tudunk, hogy vajon mit csinált Voldemort nagyúr… – Harry ismét felállt, miközben Dumbledore az utolsó emléket a merengőbe öntötte.

– Kinek az emléke ez? – kérdezte.

– Az enyém – válaszolta Dumbledore.

Harry Dumbledore után merült a fodrozódó ezüstös tömegbe, ugyanabba az irodába érkezve, amit az imént hagyott el. Fawkes vidáman szunyókált az ülőrúdján, az asztal mögött ott ült Dumbledore, aki nagyon hasonlított a Harry mellett állóra, bár mindkét keze teljes és sértetlen volt, és arca talán kevésbé volt ráncos. Az egyetlen különbség a jelenkori és az emlékbéli iroda között az volt, hogy odakinn havazott. Kékes hópelyhek kavarogtak az ablak előtt a sötétben, és leszálltak a külső párkányra. A fiatalabb Dumbledore, úgy tűnt, vár valamire, és valóban, érkezésük után nem sokkal kopogtattak az ajtón.

Harrynek elállt a lélegzete. Voldemort lépett be a szobába. Arcvonásai nem azok voltak, amiket Harry közel két éve látott kiemelkedni a kőüstből; nem volt annyira kígyószerű, a szemek még nem váltak vörössé, az arc még nem volt maszkszerű, bár már nem is volt az a jóképű Tom Denem. Úgy tűnt, vonásai elkoptak. Viaszos lett, és különösen eltorzult, szeme fehérje vérvörössé vált, bár pupillái még nem váltak azokká a résekké, amikké később. Hosszú, fekete köpenyt viselt, arca olyan sápadt volt, mint a vállain csillogó hó.

Az asztal mögött ülő Dumbledore nem mutatta meglepettség jelét. Úgy tűnt, ez a látogatás meg volt beszélve.

– Jó estét, Tom – mondta könnyedén Dumbledore. – Foglalj helyet.

– Köszönöm – mondta Voldemort, és leült a felkínált helyre. Ugyanarra a székre, amit Harry a jelenben üresen hagyott. – Hallottam, hogy igazgató lett Önből – mondta, kissé magasabb és hűvösebb hangon, mint korábban. – Remek választás

– Örülök, hogy egyet értesz – mondta mosolyogva Dumbledore. – Felajánlhatok egy italt?

– Jól esne, köszönöm – mondta Voldemort. – Hosszú utat tettem meg.

Dumbledore felállt, ahhoz a szekrényhez lépett, ahol most a merengőt tartotta, ami régen üvegekkel volt tele. Voldemortnak nyújtott egy pohár bort, majd magának is töltött, és visszaült a székér. – Nos, Tom… minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést?

Voldemort nem válaszolt azonnal, csak kortyolt egyet a borból.

– Már nem Tomnak hívnak – mondta. – Mostanában úgy ismernek, hogy…

– Tudom, milyen néven ismernek – mondta kellemesen mosolyogva Dumbledore. – Nekem azonban, attól tartok, te mindig is Tom Denem maradsz. Ez az egyik idegesítő dolog az idős tanárokban. Úgy vélem soha nem felejtik el diákjaik fiatalkori kezdését.

Voldemort felemelte poharát, mintha tósztot mondana, miközben az arca továbbra is kifejezéstelen maradt. Harry azonban megérezte, hogy a szobában megváltozott a légköz. Azzal, hogy Dumbledore visszautasította, hogy Voldemort választott nevét használja, egyben visszautasította azt is, hogy Voldemort diktálhassa a találkozó menetét. Harry sejtette, hogy Voldemort is így értelmezte a dolgot.

– Meg vagyok lepve, hogy ilyen sokáig itt maradt – mondta Voldemort egy rövid szünet után. – Mindig is kíváncsi voltam, hogy egy Önhöz hasonló varázsló miért nem akarta soha elhagyni az iskolát.

– Nos – kezdte még mindig mosolyogva Dumbledore. – Egy hozzám hasonló varázsló számára semmi más nem lehet fontosabb, minthogy az ősi képességeket továbbadja, hogy fiatal elméket élesítsen. Ha jól emlékszem, egyszer régen te is láttad a tanítás művészetét.

– Még mindig látom – mondta Voldemort. – Csupán azon töprengtem, hogy Ön, akitől olyan gyakran kér tanácsot a Minisztérium, és már kétszer is fel lett ajánlva a mágiaügyi miniszteri állás…

– Háromszor, ha a legutóbbit is beleszámoljuk – vágott közbe Dumbledore. – De a minisztériumi karrier soha nem vonzott. Még egy dolog, ami közös bennünk, azt hiszem.

Voldemort lehajtotta fejét, és még egyet kortyolt a borból. Dumbledore nem törte meg a csendet, ami köztük húzódott, csak várt, hogy Voldemort beszéljen először.

– Visszatértem – mondta egy idő múlva. – Talán kicsit később, mint ahogy azt Dippet professzor várta… De kétségkívül visszatértem, hogy ismét kérjem, amihez egyszer már azt mondta, túl fiatal vagyok, hogy megkapjam. Azért jöttem Önhöz, hogy engedélyét kérjem, hogy visszatérjek a kastélyba tanítani. Úgy gondolom, tisztában van vele, hogy sokat láttam és tettem, mióta elhagytam ezt a helyet. Olyan dolgokat mondhatok és mutathatok meg a diákoknak, amiket egyetlen más varázslótól sem tudhatnak meg.

Dumbledore egy ideig figyelte Voldemortot a saját pohara felett, mielőtt megszólalt.

– Igen, tényleg tudom, hogy sokat láttál és tettél, mióta itt hagytál bennünket – mondta csendesen. – Cselekedeteid pletykái elérték öreg iskoládat, Tom. Sajnállak, még ha csak felüket is hiszem el.

Voldemort kifejezése továbbra is közömbös maradt, miközben beszélt.

– A nagyság irigységet szül, az irigység haragot, a harag hazugságot. Önnek ezt tudnia kellene, Dumbledore.

– Te "nagyságnak" nevezed, amit csinálsz, ugye? – kérdezte Dumbledore.

– Természetesen – válaszolta Voldemort, miközben szemei vörösen izzottak. – Kísérleteztem; a kijjebb toltam a mágia határait, mint amennyire valaha is tolták.

– A mágia bizonyos ágainak határait – javította ki csendesen Dumbledore. – Bizonyosakat. Másokat – már megbocsáss nekem – szomorúan elhanyagoltál.

Most először Voldemort elmosolyodott. Feszes mosoly volt, egy gonosz dolog, sokkal fenyegetőbb, mint a harag.

– A régi vita – mondta lágyan. – De semmit nem láttam a világon, ami alátámasztotta volna az Ön híres kijelentését, miszerint a szeretet sokkal erősebb, mint az én mágiám, Dumbledore.

– Talán rossz helyen keresgéltél – vetette fel Dumbledore.