A Félvér Herceg

Harry és Ron másnap reggeli előtt találkozott Hermionéval a klubhelyiségben. Harry abban bízott, hogy a lány lát majd valamit elméletében, gyorsan elmondta neki, hogy mit hallott Malfoy beszélgetéséből a Roxfort Expresszen.

– De biztos csak Parkinson előtt vágott fel, nem? – vágott közbe Ron, még mielőtt Hermione bármit is mondhatott volna.

– Hát… – mondta a lány bizonytalanul. – Nem is tudom… Malfoyra jellemző, hogy nagyobb embernek állítja be magát, mint amilyen, de… ez azért elég nagy hazugság lenne…

– Pontosan – mondta Harry, de nem túl nyomatékosan, ugyanis elég sok ember próbálta kihallgatni a beszélgetéseiket. Nem beszélve azokról, akik bámulták őket és összesúgtak a hátuk mögött.

– Nem illik mutogatni – ripakodott rá Ron egy szokatlanul kicsi elsőévesre, miközben beálltak a sorba, hogy kimásszanak a portrélyukon. A fiú, aki éppen Harryről motyogott valamit a barátjának, azonnal elvörösödött, és ijedtében kiesett a lyukon. Ron elvigyorodott.

– Szeretek hatodévesnek lenni. És még csomó szabadidőnk is lesz. Órákat fogunk tudni itt üldögélni és pihenni.

– Ron, arra az időre nagyon is szükség lesz a tanuláshoz! – mondta Hermione, miközben épp elindultak lefelé a folyosón.

– Igen, de nem ma! – válaszolt Ron. – A mai nap kész álom lesz, garantálom.

– Azt rögtön add ide! – kiáltott fel Hermione, hirtelen kinyújtva a kezét, hogy megállítson egy negyedévest. A fiú el akart rohanni mellette kezében egy világoszöld koronggal, amit a mellkasához szorított. – A Fogas Frizbi tiltott, add ide azonnal! – folytatta a lány erélyesen.

A fiú homlokát ráncolva átadta a vicsorgó tiltott játékszert, és átbújt Hermione karja alatt, hogy elinduljon a barátai után. Ron megvárta, amíg eltűnik, aztán kikapta a tárgyat Hermione kezéből.

– Szuper! Már régóta akartam egy ilyet.

Hermione reagálását elfojtotta Lavender Brown hangos kacarászása. Ő szemmel láthatóan szórakoztatónak találta Ront. Még mindig nevetett, amikor elment mellettük, és a válla felett visszakacsintott Ronra. Ron úgy tűnt teljesen meg van elégedve magával.

A nagyterembe lépve látták a tiszta, kék eget, amire a bárányfelhők festettek csíkokat. Emiatt úgy tűnt, mintha egy magasan bordázott ablakon át nézték volna. Mialatt zabkását, tojást és szalonnát ettek, Harry és Ron mesélt Hermionénak az előző este történt kínos beszélgetésükről Hagriddal.

– Nem gondolhatja komolyan, hogy tovább tanuljuk a legendás lények gondozását! – mondta idegesen. – Úgy értem, mikor láthatott rajtunk bármiféle… lelkesedést?

– Igazad van… – mondta Ron, majd bekapott egy egész főtt tojást. – Mi voltunk az egyetlenek, akik bármit is csináltak az óráján, de csak azért, mert kedveljük. Csak az a gond, hogy ő azt hiszi, hogy mi az ostoba tantárgyát szeretjük. Gondolod, hogy bárki is elmenne belőle RAVASZ-ra?

Sem Harry, sem Hermione nem válaszolt: nem is volt rá szükség. Pontosan tudták hogy az évfolyamukból senki nem választotta azt a tantárgyat. A Hagriddal való szemkontaktust kerülve visszaintettek neki, amikor tíz perccel később távozott a tanári asztaltól.

Miután befejezték a reggelit, az asztaluknál maradtak, és megvárták, hogy McGalagony professzor elinduljon feléjük. Az idei órarendjük kiosztása még bonyolultabb volt, mint egyébként, mivel McGalagonnyal egyeztetniük kellett, hogy mindenki elérte-e a tantárgy folytatásához szükséges RBF-fokozatot. Hermione rögtön megtudta, hogy folytathatja a bűbájtant, a sötét varázslatok kivédését, az átváltoztatástant, a gyógynövénytant, a számmisztikát, a rúnaismeretet és a bájitaltant. Aztán habozás nélkül elindult az első rúnaismeret órájára. Neville-nek egy kicsit tovább tartott az egyeztetés, és kerek arcán idegesség jelei tűntek fel, amint McGalagony professzor lenézett a jelentkezési lapjára, aztán felolvasta az eredményeit.

– Gyógynövénytan, remek – mondta McGalagony. – Bimba professzor el lesz ragadtatva, hogy "Kiváló" lett az RBF vizsgája. És a sötét varázslatok kivédését is folytathatja, "Várakozáson felüli" eredménnyel. Az egyetlen probléma az átváltoztatástan. Sajnálom, de csak "Megfelelt"-et kapott, és ez nekem nem elég ahhoz, hogy folytathassa a tanulmányait a RAVASZ-ra. Nem hiszem, hogy lépést tudna tartani a tanmenettel.

Neville lehorgasztotta a fejét. McGalagony professzor ránézett a négyszögletű szemüvegén át.

– Miért akarja folytatni az átváltoztatástant? Nekem soha nem tűnt úgy, hogy élvezné…

Neville zavartan nézett maga elé, és valami olyasmit motyogott, hogy "a nagyi mondta".

– Hmm… – sóhajtott fel McGalagony – Azt hiszem nagyon itt az ideje, hogy a nagymamája megtanuljon büszkének lenni az unokájára úgy, ahogy van. Nem pedig arra gondolni, hogy milyennek kéne lennie… különösen a Minisztériumban történtek után.

Neville erre nagyon elvörösödött, és zavartan pislogott: McGalagony még soha nem dicsérte meg ennyire.

– Sajnálom, Longbottom, de nem engedhetem, hogy az osztályomban tanuljon. De nézzük… "Várakozáson felüli" lett a bűbájtan vizsgája, miért nem jelentkezik abból RAVASZ-ra?

– A nagyi azt mondta, hogy a bűbájtan nőies – dörmögte Neville.

– Menjen bűbájtanra – jelentette ki McGalagony. – Én majd írok Augustának pár sort, hogy emlékezzen rá, hogy ő megbukott a bűbájtan RBF-jén, és ez a tárgy nem feltétlenül haszontalan.

Neville kétkedő és elragadtatott arckifejezésének hatására McGalagony kissé elmosolyodott, majd pálcája hegyével megérintette az üres órarendet, amelyben megjelentek Neville új órái. McGalagony ezután Parvati Patilhoz fordult, akinek az első kérdése volt, hogy a jóképű kentaur, Firenze fogja-e tartani a jóslástan órákat.

– Ő és Trelawney professzor idén elosztották egymás között az óráikat – mondta McGalagony rosszallóan. Mindenki tudta, hogy lenézi jóslástant. – A hatodéveseket Trelawney professzor fogja tanítani.

Parvati öt perccel később láthatóan kissé leverten indult első jóslástan órájára.

– Nos, Potter… – szólt McGalagony jegyzeteibe bújva Harryhez. – Bűbájtan, sötét varázslatok kivédése, gyógynövénytan, átváltoztatástan… minden rendben. Azt kell, hogy mondjam, kifejezetten elégedett vagyok az átváltoztatástan jegyével. De miért nem jelentkezett bájitaltanból is? Azt gondoltam, még mindig auror akar lenni.

– Az is akartam, professzor, csak Ön azt mondta, hogy legalább "Kiváló" jegyet kell szereznem az RBF-en.

– Ez így is volt, amíg Piton professzor tanította a tantárgyat. Slughorn professzor azonban boldogan fogadja a "Várakozáson felüli" jeggyel érkezőket is az osztályába. Szóval kívánja folytatni a bájitaltant?

– Igen – mondta Harry. – De nem vettem meg a könyveket, sem a hozzávalókat, semmit…

– Biztos vagyok benne, hogy Slughorn professzor fog tudni kölcsönözni Önnek könyveket. – válaszolt McGalagony. – Szóval, Potter, itt az időbeosztása. Ó, egy pillanat, húsz reményteli önkéntes már jelentkezett a Griffendél kviddicscsapatába. Oda is fogom adni a listát, hogy el tudja végezni a válogatást a szabadidejében.

Néhány perccel később Ron, aki ugyanazokat a tantárgyakat választotta, mint Harry, szintén megkapta az órarendjét, így együtt tudták elhagyni az asztalt.

– Nézd! – mondta Ron kitörő örömmel a hangjában, miközben az órarendjét bámulta. – Most is van lyukasóránk… aztán van egy a szünet után… meg van egy ebéd után… szuper!

Visszamentek a klubhelyiségbe, amely teljesen üres volt, kivéve egy fél tucat hetedévest, köztük Katie Bellt, aki az egyetlen megmaradt tagja volt annak a kviddicscsapatnak, amelybe Harry elsős korában belépett.

– Gondoltam, hogy megkapod, gratulálok – kiáltott Katie a Harry mellkasán lévő csapatkapitányi kitűzőre mutatva. – Majd szólj, ha válogatást tartasz!

– Ne hülyéskedj már – mondta Harry. – Neked nem kell jönnöd a válogatásra, már öt éve folyamatosan látom, hogy játszol.

– Nem kéne így gondolkodnod – figyelmeztette Harryt. – Mostanra már lehet, hogy van valaki, aki sokkal jobb nálam. Már több jó csapat romlott meg, mert a kapitány megtartotta a régieket, vagy felvette a barátait.

Ron egy kissé kényelmetlenül kezdte magát érezni, és elkezdett játszani azzal a Fogas Frizbivel, amit még Hermione kobzott el egy negyedévestől. Az körbe-körbe repkedett a klubhelyiségben, miközben vicsorgott, és megpróbált darabokat kiszakítani a tapétából. Csámpás követte a mozgását a sárga szemeivel, és felszisszent, amikor túl közel ment hozzá.

Egy órával később vonakodva indultak el a napfényes klubhelyiségből a sötét varázslatok kivédése terembe négy emelettel lejjebb. Hermione már kinn várt, kezében nehéz könyvekkel és a szemeiben némi csalódottsággal.

– Egy csomó házi feladatot kaptunk rúnaismeretből – szólt idegesen, amikor Harry és Ron csatlakozott hozzá. – 40 centis esszé, két fordítás és el kell olvasnunk ezeket szerdáig!

– Pech – mondta Ron.

– Na várj csak – válaszolt Hermione sértődötten. – Tuti, hogy még Piton is ad egy csomót.

A tanterem ajtaja kicsapódott, miközben beszélt, és Piton jelent meg a folyosó végén. Fakó arca körül úgy nézett ki a zsíros fekete haja, mintha két függöny lógna mindkét oldalán. A folyosón álló sor azonnal elcsendesedett.

– Befelé – mondta Piton.

Harry amint belépett, körülnézett. Piton már ráaggatta a teremre sötét személyiségét, így az még nyomasztóbb volt, mint általában. A függönyöket elhúzta az ablakok előtt, és csak a gyertyafény világította be a szobát. A falra új képeket akasztott, ezek jó része olyan embereket ábrázolt, akiknek fájdalmukban eltorzult az arcuk, szörnyű sérüléséket szenvedtek, vagy végtagjaik kicsavarodtak. Senki sem mert megszólalni, miközben leültek, csak nézték a hátborzongató képeket a falakon.

– Senki nem mondta, hogy vegyétek elő a könyveteket – mondta Piton, mialatt becsukta az ajtót és az osztály felé fordult az asztala mögül. Hermione gyorsan eltette a "Szembesülés az ismeretlennel"-t a táskájába, és betolta azt széke alá. – Beszélni akarok hozzátok, és szeretném, ha mindenki idefigyelne.

Fekete szemeinek tekintete körbejárt a felé forduló arcokon. Néhány másodperccel tovább időzött Harryn, mint a többieken.

– Ha jól tudom, már öt tanár tanított titeket az elmúlt öt évben.

Ha jól tudod… mintha nem azt figyelted volna folyamatosan, hogy ki mikor jön és megy, azt remélve, hogy te leszel a következő – gondolta Harry rosszindulatúan.

– Ezek a tanárok természetesen mind különféle módszerekkel tanítottak, és mind mást tartottak fontosnak. Ebből kiindulva meglepőnek tartom, hogy ilyen sok embernek sikerült összekaparni az RBF vizsgát. Még jobban meglepődnék, ha mindenkinek sikerülne lépést tartani a RAVASZ-ra való felkészülésben, ami nehezebb lesz.

Piton elindult a terem sarka felé, és halkabban kezdett beszélni. Az osztályban elkezdték nyújtogatni a nyakukat, hogy látómezőjükben tarthassák Pitont.

– A Sötét erő – mondta Piton – sokféle, változatos, változékony és örök. Az ellene való harc olyan, mintha egy sokfejű szörny ellen harcolnál, amely ha levágod egy fejét, a helyére egy sokkal vadabb és okosabb fejet növeszt. Egy olyan dolog ellen harcoltok, amely fejlődő és elpusztíthatatlan.

Harry Pitonra nézett. Az egy dolog, ha valaki tiszteli a Sötét erőket, mint egy veszélyes ellenséget. Viszont megint más dolog, amit Piton csinál, hogy hangjában szerető gondoskodással beszél róla.

– A védelmeteknek – mondta Piton egy kicsit hangosabban – legalább olyan rugalmasnak és találékonynak kell lennie, mint azoknak az erőknek, amelyeket kivédeni próbáltok. Ezek a képek – néhányra rámutatott, amint elsuhant mellettük – jól mutatják, mi történik azokkal, akiket például a Cruciatus-átokkal támadnak meg – pálcájával rámutatott egy boszorkányra, aki fájdalmában sikítozott. – Vagy átélik a dementor csókját – egy varázslóra mutatott, aki a falnak dőlve zavarodottan, üres tekintettel nézett maga elé. – Esetleg éppen felbosszantottak egy Inferit – egy véres halom a földön.

– Szóval láttak egy Inferiust? – mondta Parvati Patil magas, rémült hangon. – Akkor biztos, hogy használja őket?

– A Sötét Úr régebben használt Inferiket – válaszolt Piton. – Ez azt jelenti, hogy jogosan feltételezed, hogy újra fogja őket használni. És most…

A terem hátsó sarkából elindult azt asztala felé, és a diákok újra nézték, amint menet közben a sötét talárja hullámzik mögötte.

–… azt hiszem, egy teljesen új dolgot fogok nektek tanítani. Ki tudja, mit jelent az, hogy Kimondatlan varázsige?

Hermione keze a magasba lendült. Piton várt egy darabig, de miután belátta, hogy nincs más választása, gyorsan kimondta:

– Hát jó… Granger kisasszony?

– Az ellenfele nem szerez tudomást arról, hogy milyen varázslatot készül végrehajtani – hadarta Hermione – ami komoly előnyt jelent.

– A válaszod szinte szóról szóra a "Varázslástan" hatodik kötetéből származik – mondta Piton lenézően (a másik sarokban Malfoy vigyorogni kezdett) –, bár tökéletesen igaz. Igen, akik képesek varázsolni anélkül, hogy varázsigéket kiabálnának, a meglepetés erejével rendelkeznek a párbajokban. Nem mindenki tudja ezt megtenni. Ez természetesen a koncentráció és a lelki erő kérdése, amiben néhányan – gonosz tekintettel Harryre nézett – hiányt szenvednek.

Harry tudta, hogy Piton az előző évbeli katasztrofális okklumencia-órákra gondol. Megpróbált nem reagálni, de amint Piton elfordította a fejét, bosszúsan ránézett.

– Most pedig – folytatta Piton – alkossatok párokat. Az egyik partner beszéd nélkül megpróbálja megátkozni a másikat, az pedig megpróbálja kivédeni, szintén némán. Kezdjétek!

Bár Piton nem tudott róla, Harry az osztály felének – azoknak, akik a DS tagjai voltak – már megtanította a Pajzsbűbájt. Igaz, egyikük sem csinálta még beszéd nélkül. A csoport elég nagy része csalni próbált, és halkan motyogta a varázsigét a kiabálás helyett. Jellemzően tíz perc múlva Hermione sikeresen elhárította Neville Gumiláb-rontását egyetlen szó kimondása nélkül. Ezzel a teljesítménnyel bármely más tanárnál húsz pontot szerzett volna a Griffendélnek – gondolta Harry – de Pitont ez nem érdekelte. Közöttük cirkált, miközben gyakoroltak, egyre inkább egy nagyra nőtt denevér tekintetét keltve nézte őket, el-elidőzve Harry és Ron szenvedésén.

Ron, akinek rontást kellett volna küldenie Harryre, elvörösödött, az ajkait összeszorította, hogy megakadályozza bármiféle varázsige kimondását. Harry felemelte a pálcáját, és tűkön ülve várta az alkalmat, hogy egy rontást elháríthasson. Úgy tűnt azonban, hogy az a rontás soha nem jön…

– Nevetséges, Weasley – mondta Piton egy idő után. – Figyelj… hadd mutassam meg…

Olyan gyorsan Harry felé fordult a pálcájával, hogy Harry gondolkodás nélkül reagált és minden olyan irányú gondolatát elfelejtve, hogy nem szabad kimondani a varázsigét, és elkiáltotta magát.

– Protego!

A Pajzsbűbája olyan erős volt, hogy Piton elvesztette az egyensúlyát és ráesett egy asztalra. Először az egész osztály odanézett, aztán elkezdték Pitont bámulni, amint vicsorogva feláll.

– Emlékszel még, hogy mit mondtam a ki nem mondott varázsigékről, Potter?

– Igen – válaszolt Harry hűvösen.

– Igen, uram.

– Nem szükséges uramnak szólítania, professzor – Harry előbb kimondta, mint hogy felfogta volna, mit mondott. Néhány embernek, köztük Hermionénak elakadt a lélegzete. Ennek ellenére Piton mögött Ron, Dean és Seamus elismerően vigyorogtak.

– Büntetés, szombat éjjel az irodámban – mondta Piton. – Szemtelenséget senkitől nem tűrök el… még a "Kiválasztottól" sem.

– Ez zseniális volt, Harry! – nevetett fel Ron kicsivel később, amikor már a szünetet élvezték.

– Igazán nem kellett volna ezt mondanod – mondta Hermione rosszallóan Ronnak. – És téged meg mi lelt?

– Éppen rontást akart küldeni rám, ha nem vetted volna észre – fakadt ki Harry. – Épp eleget kaptam már belőle azokon az okklumencia-órákon. Miért nem mást használ kísérleti nyúlnak, csak a változatosság kedvéért? De egyébként is, mire játszhat Dumbledore, hogy hagyja neki a sötét varázslatok kivédését tanítani? Hallottad, hogy beszél a Sötét erőkről? Imádja! Ez a rugalmas, elpusztíthatatlan szöveg…

– Hát… – mondta Hermione. – Egy kicsit úgy hangzott, mintha te mondtad volna.

– Én? – csattant fel Harry.

– Igen, mint amikor elmesélted, milyen szemtől szemben állni Voldemorttal. Azt mondtad, az nem csak a varázsigék ismételgetése volt, hanem ott voltatok ti, az elmétek, és az egész lényetek… Nem pont így beszélt Piton is? Hogy tényleg hasznos bátornak és gyorsnak lenni?

Harryt úgy letaglózta ez, hogy a csendből ítélve Hermione úgy gondolta, hogy a szavai legalább olyan fontosságúak voltak, mint a "Varázslástan alapfokon".

– Harry! Hé, Harry!

Harry hátranézett: Jack Sloper, a tavalyi griffendéles kviddicscsapat egyik terelője volt az, aki sietve lépkedett felé egy pergamentekerccsel.

– Tessék, neked hoztam – zihálta Sloper. – Figyelj, hallottam, hogy te lettél az új kapitány. Mikor tartod a válogatást?

– Még nem tudom biztosan – mondta Harry, aztán magában azt gondolta, hogy Slopernek elég szerencsésnek kéne lennie ahhoz, hogy visszakerüljön a csapatba. – Majd szólok.

– Jó. Azt reméltem, hogy ezen a hétvégén lesz.

De Harry már nem figyelt, mivel felismerte a vékony, dőlt betűs kézírást a pergamenen. Miután ott hagyta Slopert a mondat közepén, elsiettek Ronnal és Hermionéval, menet közben pedig kitekerte a pergament.

Kedves Harry!

A különóráinkat szombaton szeretném elkezdeni. Légy szíves gyere az irodámba este nyolcra. Remélem tetszett az első napod újra az iskolában.

Üdvözlettel:

Albus Dumbledore

Ui.: Imádom a Sav-a-júj cukrot.

– Imádja a Sav-a-júj cukrot? – jegyezte meg Ron csodálkozva, miután Harry vállai felett elolvasta a levelet.

– Ez csak a jelszó a szoborhoz, ami az irodáját őrzi – mondta Harry halkan. – Hoppá! Piton ennek nem fog örülni… Lekésem a büntetését!

Harry, Ron és Hermione egy egész szünetet töltött el azzal, hogy megpróbálták kitalálni, vajon mit fog Harrynek tanítani Dumbledore. Ron úgy vélte, hogy leginkább annak lenne értelme, hogy olyan rontásokat és átkokat tanuljon, amit a halálfalók nem ismernek. Hermione erre azt mondta, hogy ez illegális lenne, úgyhogy Dumbledore inkább védelmi mágiát fog tanítani. A szünet után a lány elment számmisztika órára, Harry és Ron meg visszatértek a klubhelyiségbe, és vonakodva nekiálltak Piton házi feladatának. Ez olyan összetettnek bizonyult, hogy még nem fejezték be, mikor Hermione már csatlakozott hozzájuk az ebéd utáni pihenőre – igaz, a jelenléte számottevően felgyorsította a haladás sebességét. Éppen befejezték, amikor megszólalt a délutáni dupla bájitaltan kezdetét jelző csengő, úgyhogy el is indultak az ismerős úton az alagsori terembe, ami sokáig Piton terme volt. Amikor megérkeztek, látták, hogy csak tucatnyi ember választotta a bájitaltan folytatását. Crak és Monstro nyilvánvalóan nem érték el a szükséges RBF-fokozatot, de négy mardekárosnak, köztük Malfoynak is sikerült. Volt még négy hollóhátas és egy hugrabugos, Ernie Macmillan, akit Harry a fellengzős stílusa ellenére is kedvelt.

– Harry! – szólt oda Harrynek Ernie vészjóslóan, és kinyújtotta a kezét, ahogy Harry közeledett hozzá. – Nem volt alkalmam beszélni veled a mai sötét varázslatok kivédése után. Jó óra volt, de a pajzsbűbáj már lejárt lemez, főleg nekünk, DS-eseknek… Hogy vagytok, Ron, Hermione?

Még mielőtt kimondhatták volna, hogy "jól", az alagsor ajtaja kinyílt, és előbb Slughorn hasa, majd ő maga is megjelent az ajtóban. Miután mindenki bevonult a terembe, olyan lelkesen üdvözölte Harryt és Zabinit, hogy még hatalmas harcsabajsza is meghajlott a mosolygó szája felett. A terem furcsa módon már tele volt gőzzel és furcsa szagokkal. Miközben elhaladtak mellettük, Harry, Ron és Hermione érdeklődően szagolgattak bele a nagy, bugyborékoló üstökbe. A négy mardekáros egy asztalhoz ült le, akár a hollóhátasok is. Ebből kifolyólag Harry, Ron, és Hermione Ernie-vel került egy asztalhoz. Az aranyszínű üsthöz legközelebbit választották, mivel az bocsátotta ki a legcsábítóbb illatot, amit Harry valaha is érzett. Valahogy egyszerre emlékeztette a melasszal bevont torta, a seprűnyél faillatára, és valami virágillatra, amit már az Odúban is érzett. Azon kapta magát, hogy nagyon lassan és mélyen kezdett lélegezni, hogy a bájital gőzé minél jobban élvezhesse. Egy erős elégedettségérzés futott át rajta, és rávigyorgott Ronra, aki ugyanúgy visszavigyorgott.

– És most, és most, és most… – mondta Slughorn, miközben a körvonala megremegett a sok terjengő gőzön és gázon át nézve – Mérlegeket, bájital-készleteket elő, és ne felejtsétek el a "Bájitaltan Haladóknak" egy példányát sem.

– Uram – szólt Harry kezét felnyújtva a levegőbe.

– Tessék, fiam?

– Nincsen könyvem, sem mérlegem, semmi… Ronnak sincs, nem tudtuk, hogy folytathatjuk a RAVASZ-t.

– Á, igen, McGalagony professzor már említette… Ne aggódj, édes fiam, egyáltalán nem kell aggódnod. A mai órán használhatod a tárolószekrényben lévő alapanyagokat, és biztosan találunk nektek skálákat és régi könyveket is. Azok megfelelnek, amíg küldtök egy levelet a Czikornyai és Patzába.

Slughorn odament a sarokban álló szekrényhez, és rövid kutakodás után visszafordult két viharvert "Bájitaltan Haladóknak" kötettel, amit odaadott Harrynek és Ronnak két készletnyi homályos mérleggel együtt.

– Most pedig… – kezdte Slughorn, miután visszafordult az osztály felé, felfújva az amúgy is kidudorodó hasát, olyannyira, hogy még a gombok is leszakadtak a mellényéről. – Készültem nektek néhány bájitallal, amivel foglalkoznotok kellene. Csak érdekességképpen. Ezek olyan bájitalok, amelyeket a RAVASZ vizsgátok után el is tudtok majd készíteni. Biztos hallottatok már róluk, ha még nem is készítettétek el őket. Valaki meg tudná nekem mondani, hogy mi ez? – rámutatott a Mardekár asztalához legközelebb eső üstre. Harry felemelkedett a székről és így láthatta, hogy egy víztiszta folyadék forr benne. Hermione jól begyakorolt mozdulattal lendítette fel a kezét a levegőbe, még mielőtt bárki más megtehette volna. Slughorn rámutatott.

– Ez Veritaserum, egy színtelen, szagtalan bájital, ami arra kényszeríti az elfogyasztóját, hogy az igazat mondja – mondta Hermione.

– Nagyon jó, nagyon jó! – mondta Slughorn boldogan. – Most pedig – folytatta a Hollóhát asztala melletti üstre mutatva – itt ez a jól ismert darab. Néhány minisztériumi kiadványhoz is csatolták. Ki tudná…

Ismét Hermione keze volt az első a levegőben.

– Százfűlé-főzet, uram – mondta büszkén.

Harry szintén felismerte a lassan bugyborékoló, sárszerű anyagot a második üstben, de nem akadályozta meg Hermionét a dicsőség megszerzésében, mivel ő volt az, akinek sikerült elkészítenie, még amikor másodévesek voltak.

– Kitűnő! És most, itt van ez… Igen, aranyom? – mondta Slughorn egy kissé zavartan, mivel Hermione keze ismét a magasba lendült.

– Ez Amortentia!

– Természetesen az. Szinte butaság is volt megkérdezni – mondta Slughorn, aki lenyűgözve nézett a lányra. – Feltételezem, azt is meg tudod mondani, hogy mire jó.

– A világ legerősebb szerelmi bájitala – válaszolt Hermione.

– Pontosan. Gondolom, a gyöngyházfényéről ismerted fel.

– És a jellemzően spirálban szálló gőzéről – szólt Hermione elégedetten. – Valamint mindenki más illatúnak érzi, ami attól függ, hogy nekünk mi a legszebb illat. Lehet a frissen nyírt fű illata, egy új pergamen illata vagy…

Aztán hirtelen elvörösödött, és nem fejezte be a mondatot.

– Megtudhatom a neved, aranyom? – mondta Slughorn, figyelmen kívül hagyva Hermione zavarát.

– Hermione Granger, uram.

– Granger? Nem vagy rokonságban Hector Dagworth-Grangerrel? Ő alapította a Bájitalkeverők Legkülönlegesebb Közösségét.

– Nem, nem ismerem, uram. Mugli származású vagyok.

Harry látta, amint Malfoy közel hajol Notthoz, és súg neki valamit, aztán mindkettőjük elkezdett vihogni. Slughorn azonban nem döbbent meg ezen a kijelentésen, inkább elmosolyodott és Hermionéról Harryre nézett, aki mellette ült.

– Hohó! "Az egyik legjobb barátom mugli származású, és ő a legjobb az évfolyamon!" Nos, azt hiszem, róla beszéltél, ugye Harry?

– Igen, uram.

– Rendben van. A Griffendél húsz jól megérdemelt pontot kap, Granger kisasszony – mondta Slughorn szívélyesen.

Malfoy pont úgy nézett, mint amikor Hermione adott neki egy pofont. Hermione ragyogó tekintettel Harryhez fordult.

– Tényleg azt mondtad neki, hogy én vagyok a legjobb az évfolyamon? Ó, Harry! – suttogta.

– Miért, mi ezen a furcsa? – suttogta Ron, aki valamiért idegesnek tűnt. – Te vagy a legjobb az évfolyamon, ezt én is megmondtam volna neki, ha kérdezi!

Hermione elmosolyodott, aztán csendre intette Ront, így hallhatták, amit Slughorn elkezdett mondani. Ron elégedetlennek tűnt.

– Természetesen az Amortentia nem ejt valójában szerelembe senkit. A szerelmet lehetetlen előállítani vagy imitálni. Ez csak szimplán erős belebolondulást okoz valakibe, vagy megszállottságot. Talán ez a legveszélyesebb bájital a teremben… ó, igen – mondta kedélyesen bólogatva Malfoy és Nott felé fordulva, akik kételkedésükben önelégülten vigyorogtak. – Majd ha ti is annyi tapasztalattal fogtok rendelkezni az életről, mint én, nem fogjátok alábecsülni a lángoló szerelem erejét.

– És most – mondta Slughorn – ideje elkezdeni a munkát.

– Uram, még nem beszéltünk arról! – szólt Ernie egy kicsi, fekete üstre mutatva, amely Slughorn asztalán állt. A benne lévő olvadt arany-színű bájital vidáman fröcskölődött, és nagy cseppek ugráltak a felszín fölött, akár az aranyhalak, de egyetlen csepp sem loccsant ki.

– Ohó… – mondta Slughorn. Harry biztos volt abban, hogy a professzor nem feledkezett el a bájitalról, de a még drámaibb hatás érdekében megvárta, hogy megkérdezzék. – Rendben. Nos, ez, hölgyek és urak, egy furcsa kis bájital, amit Felix Felicisnek hívnak. Feltételezem, hogy… – fordult mosolyogva Hermione felé, aki jól hallhatóan nyelt egy nagyot – Granger kisasszony tudja, mire szolgál a Felix Felicis.

– Cseppfolyós szerencse – mondta Hermione izgatottan. – Szerencsét hoz!

Az egész osztály rögtön kihúzta magát. Harry most először látta, hogy Malfoy teljes összpontosítással Slughornra figyel.

– Tökéletes, még tíz pont a Griffendélnek. Igen, a Felix Felicis egy különös kis bájital – mondta Slughorn. – Hihetetlenül nehéz elkészíteni, és katasztrofális eredménye lehet annak, ha rosszul készül el. Viszont ha jól főzik meg – ahogyan ezt is – minden törekvésed valóra válik… amíg a hatás el nem múlik.

– Akkor miért nem ezt issza mindenki, uram? – kérdezte kíváncsian Terry Boot.

– Mert rendszeresen szedve veszélyes könnyelműséget, vakmerőséget és túlzott magabiztosságot okoz – válaszolt Slughorn. – Tudjátok, a jóból is megárt a sok… és nagy mennyiségben erősen mérgező. De ritkán és keveset elfogyasztva…

– Próbálta már, uram? – érdeklődött Michael Corner.

– Eddig kétszer. Egyszer, amikor huszonnégy voltam, és egyszer, amikor ötvenhét. Két evőkanálnyi a reggeli mellé. Két tökéletes nap.

Álmodozó tekintettel bámult a távolba. Akár megjátszotta, akár nem, Harry szerint a hatás tökéletes volt.

– És ezt – mondta Slughorn hirtelen visszatérve a Földre – valaki díjként megkapja az óra végén.

Olyan csend lett hirtelen, hogy minden buborék és csobogás tízszeresére erősödött.

– Egy kis üveg Felix Felicis – szólt Slughorn a kabátzsebéből előkapva egy apró parafa dugóval lezárt üvegcsét, és az osztály felé mutatva azt. – Tizenkét órányi szerencsére elég. Napkeltétől napnyugtáig bármi, amit megpróbáltok, sikerülni fog. Figyelmeztetnem kell azonban titeket, hogy a Felix Felicis tiltott segédeszköz a szervezett versenyeket… Például sporteseményeken, vizsgákon vagy választásokon. Így a győztesnek egy átlagos napon kell használnia… és az a nap hirtelen átlagon felülivé válik!

– Szóval – váltott témát hirtelen Slughorn – meg szeretnétek kapni ezt a csodálatos nyereményt? Rendben, lapozzatok a "Bájitaltan Haladóknak" tizedik oldalára. Még egy kicsivel több, mint egy óránk van, aminek elégnek kell lennie egy adag Élő Halál Esszencia elkészítéséhez. Tudom, hogy ez komplikáltabb mindegyiknél, amit korábban próbáltatok, és nem várok el tökéletes bájitalt senkitől. De az, aki a legjobban készíti el, megkapja a Felix Felicist. Munkára!

Kaparászás hallatszott, ahogy mindenki elővette az üstöt, és hangos ütések, ahogy az emberek elkezdték a mérlegükre pakolni a súlyokat, de senki nem beszélt. Az összpontosítás szinte tapintható volt a teremben. Harry látta, ahogy Malfoy megszállottan lapozgat a könyvében; világosabb nem is lehetett volna, hogy magának akarja a Felix Felicist, ezzel együtt a tökéletes napot. Harry finoman elkezdte lapozni a könyvet, amit Slughorn adott neki kölcsön.

Bosszús volt, mert az előző tulajdonos összefirkálta az összes oldalt, még a margók is teljesen feketék voltak, akár a nyomtatott részek. Közelről nézve próbálta kibogozni az összetevőket – még ide is tett megjegyzéseket és húzott ki dolgokat az előző tulajdonos. Harry elsietett a tárolószekrényhez, hogy megkeresse a szükséges hozzávalókat. Ahogy visszament az üstjéhez, látta, hogy Malfoy olyan gyorsan darabolta a macskafű-gyökereket, ahogy csak bírta.

Mindenki körbe-körbenézett, hogy mások hol tartanak: ezért is volt nehéz titokban tartani a tevékenységet; és ez előny is és hátrány is volt egyben. Tíz percen belül az egész helyiség telis tele volt kékes gőzzel. Úgy tűnt, természetesen Hermione tart a legelőrébb. A bájitala már felvette az "egyenletes feketeribizli-színt", amit a könyv a félúti szakasznak ír.

Miután befejezte a gyökerek feldarabolását Harry ismét a könyve fölé hajolt. Igen zavaró volt a szöveget kibogarászni a macskakaparás alól, amelyet az előző tulajdonos alternatívaként írt a Sopophorous-babok felaprításáról szóló rész fölé.

Egy ezüst-tőr lapjával törd össze:

jobban kiereszti a levét, mintha vágnád.

– Uram, ismerte Ön a nagyapámat, Abraxas Malfoyt? – Harry felnézett; Slughorn éppen a Mardekár asztala mellett haladt el.

– Igen – válaszolt Slughorn, anélkül hogy Malfoyra nézett volna. – Sajnálattal hallottam, hogy meghalt, bár valójában nem volt váratlan… Sárkányhimlő az ő korában…

És továbbindult. Harry vigyorogva hajolt vissza az üstje fölé. Malfoy azt hitte, hogy hasonló bánásmódban fog részesülni, mint Harry vagy Zabini. Talán még előkelőbb kezelésben bízott, mint amit korábban Pitonnál élvezhetett. Úgy tűnt, hogy Malfoy a tehetségére bízta a Felix Felicis elnyerését. A Sopophorous-babok felaprítása nehéz feladatnak bizonyult. Harry Hermionéhoz fordult.

– Elkérhetem az ezüst tőrödet?

A lány türelmetlenül bólintott, le sem véve a szemét az üstjéről, amelyben a bájital még mindig sötétbíbor volt, pedig a könyv szerint már orgonaszínűnek kellett volna lennie. Harry a tőr lapjával törte össze a babot. Megdöbbenésére azonnal annyi levet engedett, hogy azon csodálkozott, hogy fér bele abba a kis babba annyi. Gyorsan az összest belekotorta az üstbe, és nagy meglepetésére a bájital abban a pillanatban pontosan olyan orgonaszínű lett, mint amit a könyv előírt.

Az előző tulajhoz fűzött érzelmei azonnal megváltoztak, most már a következő sort nézte utasítások után kutatva. A könyv szerint az óra járásával ellentétes irányban kell keverni, amíg a bájital tiszta vízszínűvé nem válik. Az előző tulajdonosa viszont kiegészítette azzal, hogy minden hetedik keverés után érdemes beiktatni egy óra járásával megegyező irányú keverést. Vajon a tulajdonosnak ezúttal is igaza van?

Harry elkezdte keverni az óra járásával ellentétesen, aztán visszatartotta a lélegzetét, és kevert egyet az ellentétes irányba is. A bájital azonnal halványrózsaszínű lett.

– Hogy csinálod? – csodálkozott Hermione, akinek vörös volt a feje és a haja egyre bozontosabb lett az üstből felszálló gázoktól, és a főzete még mindig bíborszínű volt.

– Keverj egyet ellentétesen…

– Nem, nem, a könyv szerint így kell – csattant fel.

Harry folytatta, amit elkezdett… hét keverés az óra irányával ellentétesen, egy fordítva, szünet… megint hét úgy, egy így… Az asztal másik oldalán Ron csendesen szitkozódott, mert a bájitala úgy nézett ki, mint a folyékony medvecukor. Harry körülnézett. Ahogy látta, még senkinek nem volt olyan halvány a folyadék, mint neki. Mámoros hangulat lepte el, amit még ebben a teremben soha nem érzett.

– És az időnek vége! – kiáltott fel Slughorn. – Kérem, fejezzétek be a keverést! – Slughorn lassan ment végig az asztalok között, mindenkinek belenézve az üstjébe. Nem szólt közben, de néha beleszagolt vagy belekevert a főzetekbe. Végül elérte az asztalt, ahol Harry, Ron, Hermione és Ernie ült. Búsan mosolygott, amikor ránézett a kátrányszerű anyagra Ron üstjében. Elment Ernie tengerkék színű főzete mellett. Hermione főzeténél elismerően bólintott. Aztán meglátta Harryét és elképedt örömmel az arcán felkiáltott.

– Az egyértelműen győztes! Kitűnő, kitűnő, Harry! Uramisten, egyértelműen édesanyád tehetségét örökölted. Lilynek volt varázskeze a bájitaltanhoz! Tessék, tessék… a nyereményed. Egy üveg Felix Felicis, ahogy ígértem. Használd jóra!

Harry a belső zsebébe csúsztatta az aranyszínű folyadékot tartalmazó üvegcsét. A dühöngő mardekárosokra nézve boldogság, Hermionéra nézve csalódottság érzése fogta el. Ron egyszerűen megdöbbent.

– Hogy csináltad? – súgta Harrynek, ahogy kiértek az alagsorból.

– Biztos csak szerencsém volt – válaszolt Harry, mivel Malfoy még hallótávolságon belül volt.

Amikor letelepedtek a Griffendél asztalánál, Harry elég biztonságosnak érezte a helyet, hogy meséljen nekik a könyvről. Hermione arca egyre döbbentebbé lett minden szóval, amit Harry mondott.

– Gondolom azt hiszed, csaltam – fejezte be Hermione arckifejezését látva.

– Hát nem teljesen a saját munkád volt, nem? – mondta hűvösen.

– Csak más utasítást követett, mint a mienk volt – mondta Ron. – Akár katasztrófa is lehetett volna belőle, nem? Mégis bevállalta, és sikerült neki – sóhajtott egyet. – Slughorn nekem is adhatta volna azt a könyvet, de nem, én egy teljesen üreset kaptam. Úgy néz ki, az ötvenkettedik oldalt lehányták, de…

– Hé! – mondta egy Harry bal füléhez közeli hang, és megérezte ugyanazt a virágillatot, amit Slughorn termében is érzett. Körülnézett, és látta, hogy Ginny közeledett feléjük. – Jól hallottam? Elfogadtál egy tanácsot, amit valaki beleírt egy könyvbe? – kérdezte szemrehányóan és aggódva. Harry azonnal tudta, mire gondolt.

– Ez semmiség – mondta biztatóan, beszédét lehalkítva. – Nem olyan, mint… tudod, Denem naplója. Ez csak egy régi tankönyv, amibe valaki belefirkált.

– De azt teszed, ami bele van írva?

– Én csak kipróbáltam néhány margóra írt tippet. Tényleg. Ginny, ezen nincs semmi furcsa… – Ginnynek igaza van! – mondta Hermione félbeszakítva Harryt. – Le kell tesztelnünk, hogy nincs-e vele valami rendkívüli. Tudod, azok a furcsa tanácsok, de ki tudja?

– Hé! – kiáltott fel Harry, amint Hermione kivette a táskájából a "Bájitaltan Haladóknak"-ot, és felemelte a pálcáját.

– Specialis Revelio! – mondta Hermione a könyvborítóra koppintva. Nem történt semmi. A könyv egyszerűen ott maradt az asztalon ugyanolyan öregen, koszosan és viharverten, ahogy előtte.

– Végeztél? – kérdezte Harry ingerülten. – Vagy azt vártad, hogy csinál pár hátraszaltót?

– Minden rendben van vele – mondta Hermione még mindig gyanakodóan nézve a könyvre. – Úgy értem, úgy tűnik, ez egy… sima tankönyv.