28. fejezet

A Herceg szökése

Harry úgy érezte, mintha ő is vadul zuhanna keresztül a téren. Ez nem történt meg… Ez nem történhetett meg…

– Kifelé innen, gyorsan – mondta Piton.

Majd tarkón ragadta Malfoyt és a többiek előtt kituszkolta őt az ajtón. Szürkehátú és az izgalomtól pihegő tömzsi testvérpár követte őket. Ahogy eltűntek az ajtóban, Harry érezte, hogy ismét tud mozogni. Ami most lebénította, az nem varázslat volt, hanem rémület és sokk. Ahogy az utolsóként távozni készülő brutális kinézetű halálfaló az ajtóhoz ért, Harry félredobta a láthatatlanná tévő köpenyt.

– Petrificus Totalus!

Mintha valami szilárd tárggyal vágták volna hátba, a halálfaló megtántorodott és mereven, akár egy viaszszobor, a padlóra zuhant. Alig ért földet, mikor Harry már keresztül mászott rajta és lerohant a sötétbe burkolózott lépcsőkön.

Rettegés marcangolta Harry szívét. El kell jutnia Dumbledore-hoz és el kell kapnia Pitont. A két dolog valamilyen szinten összekapcsolódott. Vissza tudná csinálni a történteket, hogyha ők ketten meglennének. Dumbledore nem halhatott meg…

Átugrotta a csigalépcső utolsó tíz fokát, majd pálcáját előreszegezve megállt. A gyengén megvilágított folyosó tiszta por volt. A mennyezet fele látszólag beomlott és egy összecsapás képe bontakozott ki a szeme előtt. Ahogy megpróbálta kivenni, ki kivel harcol, meghallotta a gyűlölt hangot.

– Vége van, ideje menni!

És látta, ahogy Piton eltűnik a sarkon a folyosó másik végénél. Úgy tűnt ő és Malfoy ép bőrrel átverekedték magukat a harcolók között. Ahogy utánuk vetette magát, valaki kivált a küzdők sorából és Harrynek támadt: a vérfarkas volt az, Szürkehátú. Ledöntötte a lábáról még mielőtt Harry előránthatta volna a pálcáját. Harry hátraesett és érezte a mocskos, összetapadt hajat az arcában, vér és izzadság szagát az orrában és a forró, sóvárgó leheletet a torkánál.

– Petrificus Totalus!

Harry érezte, hogy Szürkehátú rázuhan. Ahogy hihetetlen erőfeszítés árán lelökte magáról a vérfarkast a padlóra, egy zöld fénysugár száguldott felé. Kitért előle, majd gondolkodás nélkül az összecsapás közepébe rohant. Érezte, hogy valami puha, csúszós dologba lépett és arrébb botladozott. Két test feküdt a padlón arccal a vértócsába fordulva, de most nem volt idő a további vizsgálódásra. Vörös hajzuhatag suhant el Harry előtt, akár egy lángcsóva. Ginny épp a félszeg halálfalóval, Amycus-szal küzdött, aki egymás után szórta rá az átkokat, amiket Ginny sorra hárított. Amycus vihogott örömét lelve a játékban: – Crucio! Crucio! Nem táncolhatsz örökké, drága.

– Obstructo! – ordította Harry.

Az átok mellkason találta Amycust, aki fájdalmában egy disznószerű visítást hallatott. Aztán az átok felkapta őt a lábáról és nekivágta a szemben lévő falnak. Onnan csúszott, majd eltűnt Ron, McGalagony és Lupin professzor mögött, akik mind egy-egy halálfalóval viaskodtak. Mögöttük Harry megpillantotta Tonksot egy igen megtermett szőke varázslóval harcolni, aki minden irányba szórta az átkokat. Ezek aztán visszaverődtek a körülöttük lévő falakról szétrepesztve a köveket, összetörve a közelben lévő ablakot.

– Harry te honnan kerültél elő? – ordította Ginny, de a válaszra már nem volt idő. Harry lehúzta a fejét és előre rohant épphogy kikerülve a robbanást a feje felett, ami beterítette őket törmelékkel. Pitonnak nem szabad megszöknie, muszáj őt utolérnie.

– Ezt neked! – ordította McGalagony és Harry látta, ahogy Alecto kezét a magasba tartva elrohant a folyosón a bátyjával a sarkában. Harry utánuk vetette magát, de a lába beakadt valamiben és a következő pillanatban már keresztben feküdt valaki lábain. Szétnézett és megpillantotta Neville sápadt kerek arcát a padlónak nyomódva.

– Neville, jól…?

– Jól vagyok – motyogta Neville és a gyomrát szorongatta. – Harry. Piton és Malfoy keresztülfutottak.

– Tudom. Rajta vagyok az ügyön! – mondta Harry és a padlóról megcélozta a nagytermetű szőke halálfalót, aki a káosz legnagyobb részét okozta. A férfi felordított fájdalmában amikor az átok az arcába csapódott. Megfordult, megingott, majd a testvérpár után baktatott.

Harry feltápászkodott a padlóról és végigrohant a folyosón, figyelmen kívül hagyva a mögötte lévő dörejeket; a többiek kiáltásait, hogy menjen vissza; és a földön heverő alakok néma hívását, kiknek sorsa felől Harry még nem tudott semmit.

A cipőire tapadt vér miatt a saroknál Harry csúszva fékezett. Piton igen nagy előnnyel indult. Lehetséges, hogy már el is érte az Eltüntető Kabint a Szükség Szobájában, vagy a Rend tagjai már biztosították azt, hogy megakadályozzák a halálfalók ezen irányú visszavonulását? Harry nem hallott mást, csak saját lépteinek zaját és saját zakatoló szívét, ahogy végigrohant a következő üres folyosón. Ekkor észrevett egy véres lábnyomot, amely arra utalt, hogy a menekülő halálfalók közül legalább egy a főbejárat felé tartott. Talán a Szükség Szobáját tényleg elzárták.

Harry lefékezett a következő saroknál és egy átok süvített el mellette. Az átok végül egy páncélzatot talált el, ami felrobbant. Látta, amint a halálfaló testvérpár lerohan a márványlépcsőkön és célba vette őket. Csupán néhány parókás boszorkányt talált el a lépcsőfordulónál lévő festményben, akik visítozva a szomszédos portréba menekültek. Amikor félrelépett a páncélzat maradványai mögül, még több kiáltást és sikolyt hallott. Úgy tűnt, már mások is felébredtek a kastélyban.

Teljes gőzzel egy rövidítés felé vette az irányt, remélve, hogy így utoléri a testvérpárt és közelebb kerül Pitonhoz és Malfoyhoz, akik mostanra már biztos elérték az udvart. Átugrott a rejtett lépcsősor felénél lévő el-eltűnő fokot, keresztülrontott a falikárpiton és a folyosón találta magát, ahol egy csapat elképedt pizsamás hugrabugos állt.

– Harry! Hallottuk a zajt és valaki mondott valamit a Sötét Jegyről – kezdte Ernie Macmillan.

– Félre az útból! – üvöltötte Harry ahogy félrelökött két fiút és végigrohant a márványlépcső maradványain. A bejárati ajtó tárva nyitva állt. A járdakövek vérfoltosak voltak és számos rémült diák kuporgott a falaknál, néhányuk még mindig az arcát takarta a karjával. A hatalmas Griffendél homokórát is eltalálta egy átok és a benne lévő rubintok még mindig hangos koppanások kíséretében hullottak alá a járdára.

Harry keresztülrohant a bejárati csarnokon, ki az udvarra. Épphogy ki tudott venni három alakot, akik a gyepen futottak keresztül és a kapun túlra igyekeztek, ahonnan dehoppanálni tudnak. A körvonaluk alapján a nagy szőke halálfaló volt az, kicsivel előtte pedig Piton és Malfoy.

A hideg éjszakai levegő belehasított Harry tüdejébe, ahogy utánuk iramodott. Egy fénycsóvát látott a távolban, amely egy pillanatra kirajzolta üldözöttjei körvonalait. Nem tudta, mi volt az, de tovább futott, hiszen még túl messze volt egy jól célzott átok leadásához.

Ismét egy villanás, kiáltások, megtorló fénycsóvák, majd Harry végül megértette mi történik. Hagrid jött elő a kunyhójából és megpróbálta megállítani a menekülő halálfalókat. Bár minden egyes lélegzetvétel marcangolta a tüdejét és a szúrás a mellkasában olyan volt, akár a tűz, Harry mégis megszaporázta lépteit, amikor egy hang ezt mondta a fejében: Hagridot ne! Nehogy Hagridot is!

Valami erősen Harry hátába vágódott és előre esett, arca nekicsapódott a földnek és elkezdett vérezni az orra. Miközben megfordult készenlétben állt a pálcája és tudta, hogy a mögötte lévő testvérpár, akiket utolért a rövidebb út használatával, egyre közeledett.

– Obstructo! – üvöltötte Harry a sötét földhöz lapulva, ahogy ismét megfordult, és csodával határos módon az átok eltalálta az egyik halálfalót, aki megingott és fellökve a másikat is elesett. Harry talpra szökkent és Piton után iramodott.

Ekkor meglátta Hagrid hatalmas körvonalait, a felhők mögül előbukkanó holdfény által megvilágítva. A szőke halálfaló egymás után szórta az átkokat a vadőrre, de Hagrid hatalmas ereje és óriás anyjától örökölt ellenálló bőre úgy tűnt, kellő védelmet biztosít számára. De Piton és Malfoy még mindig futott. Hamarosan elérnek a kapun túlra, ahonnan már tudnak dehoppanálni.

Harry elviharzott Hagrid és ellenfele mellett, megcélozta Piton hátát és elkiáltotta magát:

– Stupor!

Célt tévesztett. A vörös fénycsóva elsüvített Piton feje mellett, mire Piton is elkiáltotta magát:

– Rohanj, Draco! – majd megfordult, és mielőtt egyszerre felemelték volna a pálcájukat, 18 méter távolságból ő és Harry egymásra pillantottak.

– Cruc… – kezdte Harry, de Piton hárította az átkot ezzel földre taszítva őt, mielőtt be tudta volna fejezni. Amikor Harry megfordult és feltápászkodott, a mögötte lévő hatalmas szőke halálfaló ezt ordította:

– Piroinitio!

Harry egy robbanásszerű hangot hallott és táncoló narancsszínű fény árasztott el mindent. Hagrid kunyhója lángra lobbant.

– Agyar odabenn van, te átkozott! – ordította Hagrid.

– Cruc – kiáltotta Harry másodszorra is, a táncoló tűzfényben kirajzolódó alakra célozva, de Piton ismét hárította az átkot. Harry látta, hogy gúnyosan vigyorog.

– Csak semmi Főbenjáró átok a részedről, Potter! – kiáltotta túl a gyorsan terjedő lángokat, Hagrid kiáltásait és a bennrekedt Agyar vad csaholását. – Se bátorságod, se pedig tehetséged nincs hozzá.

– Incarc… – ordította Harry, de Piton egy laza kézmozdulattal hárította ezt az átkot is.

– Küzdjön! – kiáltotta Harry. – Küzdjön, maga gyáva!

– Gyávának neveztél engem, Potter? – ordította Piton. – Az apád soha nem támadott rám, hacsak nem három az egy ellen volt a felállás, kíváncsi vagyok, őt minek neveznéd?

– Stup…

– Hárítva újra, újra és újra egészen addig, míg meg nem tanulod a szád csukva, az elméd pedig zárva tartani, Potter! – vigyorgott gúnyosan Piton ismételten hárítva az átkot. – Most már gyerünk! – kiáltotta oda a Harry mögött lévő termetes halálfalónak. – Ideje távozni, mielőtt a Minisztérium emberei felbukkannak!

– Impedi…

De mielőtt végigmondta volna az átkot, gyötrő fájdalom hasított Harrybe. Letérdelt a fűre, valaki épp ordított és biztos belehal majd a kínba. Piton biztosan addig kínozza, míg meg nem hal vagy bele nem őrül.

– Ne! – hallatszott Piton hangja és a fájdalom olyan gyorsan megszűnt, ahogyan kezdődött. Harry ott hevert a sötét füvön a pálcáját szorítva és zihált. Valahol a feje fölött Piton ordibált. – Elfelejtetted már az utasításainkat? Potter a Sötét Nagyúré. Itt kell hagynunk. Gyerünk! Mozgás!

Harry érezte, hogy az arca alatt rázkódik a föld, ahogy a testvérpár és a hatalmas halálfaló engedelmeskedett és a kapu felé futott. Dühében egy eltorzult ordítást hallatott. Abban a percben nem érdekelte, hogy él-e vagy meghal. Ismét talpra ugrott és vakon elindult Piton felé, akit mostanra már éppúgy gyűlölt, mint Voldemortot magát.

– Sectum…

Piton megpöccintette pálcáját és ismételten blokkolta az átkot. De Harry mostanra már csupán néhány méterre volt tőle és végre tisztán láthatta Piton arcát. Már nem vigyorgott vagy gúnyolódott. A lángok ragyogásában látszott az arcára kiülő düh. Minden koncentrálóképességét összeszedve Harry azt gondolta:

– Levi…

– Nem, Potter! – ordította Piton. Egy nagy puffanás hallatszott és Harry hátrafelé repült, majd ismét a földnek csapódott, de ezúttal a pálcája is kiesett a kezéből. Hallotta Hagrid ordítását és Agyar vonyítását, miközben Piton közelített felé. Lenézett rá, ahogy ott hevert pálca nélkül, védtelenül, akárcsak korábban Dumbledore is. Az égő kunyhó fényében látszott a Piton sápadt arcát elöntő gyűlölet, pont olyan, mint amilyet Dumbledore megátkozása előtt is látott rajta.

– A saját átkaimat merészeled ellenem használni, Potter? Én voltam az, aki feltalálta őket. Én, a Félvér Herceg! És te ellenem fordítanád a találmányaimat pont úgy, ahogyan azt a nyomorult apád is tette, mi? Azt nem hiszem!

Harry a pálcájáért kapott. Piton egy átkot küldött rá és a pálca néhány méterrel arrébb repült a sötétbe, majd eltűnt a szemük elől.

– Akkor öljön meg – zihálta Harry, aki egyáltalán nem érzett félelmet, csupán dühöt és megvetést. – Öljön meg úgy, ahogy megölte őt is, maga gyáva…

– NE HÍVJ ENGEM GYÁVÁNAK! – ordította Piton, kinek arca hirtelen olyan őrült, embertelen módon eltorzult, mintha éppoly fájdalmat érezne, akár a mögöttük lévő égő házban rekedt, vonyító, ugató kutya.

Majd a levegőbe csapott. Harry érezte, hogy egy fehéren izzó ostorszerű valami arcon csapja és hátravetődött a földre. Pontok jelentek meg a szeme előtt és egy pillanatra úgy érezte, az összes levegő kipréselődött a testéből. Fentről szárnyak suhogását hallotta, amint valami hatalmas eltakarta a csillagokat: Csikócsőr nekitámadt Pitonnak, aki hátratántorodott, mikor a pengeélű karmok felé kaptak. Harry felült, de a feje még mindig kavargott a legutóbbi talajjal való érintkezéstől és látta, hogy Piton úgy futott, ahogy csak tudott a hatalmas bestiával a sarkában, ami úgy rikoltott, ahogyan Harry még soha nem hallotta azelőtt…

Harry feltápászkodott és zavartan körbetekintett a pálcája után kutatva és remélve, hogy folytatja majd az üldözést. Amikor ujjaival a fűben tapogatózott és gallyakat hajigált félre már tudta, hogy túl késő. Mire rátalált a pálcájára, megfordult és észrevette a kapu körül keringő hippogriffet. Pitonnak sikerült dehoppanálnia a kapun túl…

– Hagrid – motyogta Harry még mindig zavartan, ahogy körbepillantott. – HAGRID?

Az égő ház felé botladozott, ahonnan egy hatalmas alak emelkedett ki Agyart a hátán cipelve. Harry egy hálás kiáltást hallatott miközben térdre rogyott. Minden porcikája remegett, fájt testének minden pontja és minden egyes lélegzetvétel olyan volt, akár egy késszúrás.

– Jól vagy, Harry? Jól vagy? Mondj már valamit, Harry!

Hagrid hatalmas szőrös arca Harry fölé hajolt eltakarva a csillagokat. Harry égett fa és kutyaszőr szagát érezte. Kinyújtotta a kezét és érezte Agyar megnyugtatóan meleg és eleven testét, ahogy az mellette remegett.

– Én jól vagyok – mondta Harry erőtlenül. – És te?

– Hát persze, hogy jól. Ennél több kell ahhoz, hogy velem elbánjon valaki.

Hagrid Harry karjai alá csúsztatta a kezét és olyan erővel állította talpra a fiút, hogy Harry lába a levegőbe emelkedett egy darabig, míg Hagrid fel nem egyenesítette őt ismét. Harry látta, hogy vér csordogál Hagrid arcán egy, az egyik szeme alatt lévő mély vágásból, ami igen gyorsan dagadt.

– El kéne oltani a házad – mondta Harry. – A varázsige Aguamenti.

– Tudtam, hogy valami ilyesmi – mormogta Hagrid és felemelt egy parázsló rózsaszín virágmintás esernyőt, majd azt mondta:

– Aguamenti!

Vízsugár tört elő az ernyő hegyéből. Harry felemelte a pálcát tartó karját, melyet most olyan nehéznek érzett, akár az ólom, és szintén azt mormolta:

– Aguamenti!

Ő és Hagrid együtt oltották a házat, amíg az utolsó láng is kialudt.

– Nem olyan vészes – mondta Hagrid néhány perc elteltével, ahogy a füstölgő roncsot méregette. – Semmi olyan, amit Dumbledore ne tudna helyrehozni.

A név hallatán Harry hasító fájdalmat érzett a gyomrában. A csend és mozdulatlanság közepette rettegés töltötte el.

– Hagrid…

– Épp néhány bowtruckle lábát kötöztem, amikor hallottam őket közeledni – mondta Hagrid szomorúan még mindig a romokban lévő kunyhóját szemlélve. – Biztos megégették a gallyaikat, szegény párák.

– Hagrid…

– De mi történt, Harry? Láttam a halálfalókat a kastély felől rohanni, de mi a fészkes fenét keresett köztük Piton? Hová tűnt? Üldözte őket?

– Ő… – Harry megköszörülte a torkát. A füst és a pánik kiszárította. – Hagrid, ő megölte…

– Megölte? – mondta Hagrid hangosan Harryt bámulva. – Piton ölt? Miről beszélsz, Harry?

– Dumbledore – mondta Harry. – Piton megölte… Dumbledore-t…

Hagrid csak bámult rá és az a kis darab, ami látható volt az arcából kifejezéstelen és értetlen volt.

– Dumbledore-t hogyan, Harry? – kérdezte Hagrid gorombán. – Piton megölte Dumbledore-t. Ne légy ostoba, Harry. Miért mondasz ilyeneket?

– Láttam, amikor megtörtént.

– Az nem lehet.

– Láttam, Hagrid.

Hagrid a fejét csóválta. Az arckifejezése hitetlenkedő, de ugyanakkor megértő volt és Harry számára világossá vált, hogy Hagrid úgy vélte, biztos egy erős ütést kapott a fejére, vagy talán összezavarodott egy átok utóhatásának következtében.

– Bizonyára Dumbledore mondta Pitonnak, hogy menjen a halálfalókkal – mondta Hagrid magabiztosan. – Gondolom, fenn kell tartania a látszatot. Gyere, menjünk vissza az iskolába. Gyere, Harry.

Harry nem próbált vitatkozni vagy magyarázkodni. Még mindig erősen remegett. Hagrid hamarosan úgyis rájön majd, túl hamar… Ahogy visszafelé ballagtak, a kastély számos ablaka ki volt világítva. Harry el tudta képzelni, mi zajlik odabenn, ahogy az emberek szobáról szobára járnak és arról beszélnek, hogy halálfalók jutottak be, hogy a Jegy fénylett Roxfort felett, hogy valakit bizonyára megöltek…

A tölgyfaajtók nyitva álltak előttük, fényt árasztva a járdára és a gyepre. Lassan, bizonytalanul hálóköntösbe öltözött emberek ereszkedtek le a lépcsőkön, idegesen fürkészve az éjszakába tűnt halálfalókra utaló jeleket. Harry szeme azonban a legmagasabb torony tövére szegeződött. Úgy képzelte, hogy egy fekete, rendezetlen kupacot lát majd a fűben heverni. Bár igencsak messze volt ahhoz, hogy bármi hasonlót láthasson. Szótlanul bámulta a helyet, ahol Dumbledore testének kellett feküdnie, látta, hogy az emberek elkezdenek arrafelé szállingózni.

– Mit néznek ezek mindannyian? – kérdezte Hagrid, ahogy ő és Harry, Agyarral szorosan a sarkukban egyre közelebb értek a kastélyhoz. – Mi hever ott a fűben? – kérdezte Hagrid hirtelen és most már az asztronómia torony lába felé vette az irányt, ahol a tömeg gyülekezett. – Látod ezt, Harry? Pont a torony tövében? A Jegy alatt. A csudába. Csak nem hiszik, hogy valakit ledobtak?

Hagrid elhallgatott, a gondolat szemmel láthatóan túl szörnyű volt ahhoz, hogy hangosan kifejezze. Harry mellette sétált, még mindig fájlalva az arcát és a lábait ott, ahol az elmúlt fél órában átkok érték. Furcsamód úgy érezte, mintha egy, a közelében lévő másvalaki szenvedte volna el őket. A szörnyű nyomasztó érzés a mellkasában viszont valóságos és múlni nem akaró volt…

Ő és Hagrid álomképszerűen sétáltak keresztül a tömegen legelőre, ahol az elképedt diákok és a tanárok helyet hagytak. Harry halotta Hagridot a fájdalom és sokk miatt felnyögni, de ő nem állt meg. Lassan előre sétált addig, míg el nem érte a helyet, ahol Dumbledore feküdt, majd letérdelt mellé.

Harry tudta, hogy a remény már attól a pillanattól fogva elveszett, hogy a Dumbledore által ráhelyezett Sóbálványátok hatása megszűnt. Hiszen az azt jelentette, hogy az átok kibocsátója meghalt. Ez egy cseppet sem készítette fel őt arra, hogy ilyen állapotban lássa Dumbledore-t: kiterülve, és megtörten… A legnagyszerűbb varázsló, akivel Harry valaha találkozott, vagyis találkozhatott…

Dumbledore szemei csukva voltak. Mivel kezei és lábai olyan furcsán helyezkedtek el, az is lehet, hogy csak aludt. Harry kinyújtotta a kezét, megigazította a hajlott orron lévő félhold alakú szemüveget és saját ingujjával letörölte a Dumbledore száján lévő vért. Majd letekintett a bölcs, idős arcra és megpróbálta befogadni a borzalmas és felfoghatatlan igazságot. Dumbledore már soha többé nem szól hozzá, soha nem tud már segíteni…

A tömeg susmorogni kezdett Harry mögött. Igen hosszúnak tűnő percek után Harry felfigyelt rá, hogy valami keményen térdel és lepillantott.

A medál, amit órákkal ezelőtt sikerült ellopniuk kicsúszott Dumbledore zsebéből. Valószínűleg a földet érés ereje miatt nyílt ki. És bár már nem volt képes ennél több sokkot, rettegést vagy szomorúságot érezni, Harry abban a pillanatban tudta, hogy valami nincs rendjén, ahogy a medált felemelte.

Megfordította a medált a kezében. Ez nem volt olyan nagy, mint az, amit a merengőben látott. Egyetlen jel sem volt rajta, semmi nyoma nem volt a díszes S betűnek, Mardekár jelképének. Sőt mi több, a belsejében sem volt semmi, csak egy darab összehajtott pergamen szorosan beékelve oda, ahol a képnek kellett volna lennie.

Egy önkéntelen mozdulattal, anélkül, hogy belegondolt volna abba, mit is csinál, kihúzta a pergamendarabot, széthajtotta és a rengeteg mögötte gyújtott pálca fényénél elolvasta.

A Sötét Nagyúrnak

Tudom, hogy már rég halott leszek, mire ezt olvassa, de azt akarom, hogy tudja, én voltam az, aki felfedte a titkát. Elloptam a valódi Horcruxot és szándékomban áll elpusztítani azt amilyen hamar csak lehetséges. Vállalom a halált annak reményében, hogy ha majd egyszer méltó ellenfélre lel, halandóvá lesz ismét.

R.A.B.

Harrynek fogalma sem volt róla, mit jelent az üzenet, de nem is érdekelte. Csak egy dolog számított. Ez nem a valódi Horcrux volt. Dumbledore a semmiért gyengítette le magát azzal, hogy megitta azt a szörnyű bájitalt. Harry összegyűrte a pergament. Könnyek szöktek a szemébe, amikor meghallotta, hogy Agyar a háta mögött vonyítani kezd…