1. fejezet

A másik miniszter

Közeledett az éjfél, de a miniszterelnök, még mindig egy hosszú emlékeztetőt olvasott, amely ugyan keresztül préselődött elméjén, de a legkisebb nyomot sem hagyta ott. Egy hívást várt egy távoli ország miniszterelnökétől, és kíváncsi volt rá, mikor fogja ez a szerencsétlen ember felhívni. Megpróbálta elfolyatni a kellemetlen emlékeit erről a nagyon hosszú és nagyon nehéz hétről. Úgy érezte, mintha megtelt volna a feje, nem volt benne több hely semminek sem. Megpróbálta figyelmét teljesen a lapra fókuszálni, mely előtte volt, de csak azt érte el a miniszterelnök, hogy egyre tisztábban jelent meg a képzeletében egyik politikai ellenfelének kárörvendő arca. Ez a különleges ellenfele, a mai napon egy indítvánnyal jött elő, és nem csak felsorolta azokat a szörnyű eseményeket, amik a múlt héten történtek (nem mintha bárkinek is emlékeztetőre lett volna szüksége), de ki is fejtette, hogy ezek a szörnyű események a kormány mulasztásai miatt vannak. A miniszterelnök vérnyomása megemelkedett a vádak gondolatára, amik nem voltak becsületesek, de még igazak sem. Mégis hogyan tudta volna megállítani a kormány annak a hídnak az összeomlását? Egyszerűen felháborító valakinek is azt mondani, hogy azért dőlt össze a híd, mert nem költöttek rá eleget! A híd fiatalabb volt tíz évesnél és a legjobb szakembereket állították rá az ügyre, hogy megmagyarázzák, miért omlott össze egyik percről a másikra. És hogyan meri bárki is azt állítani, hogy a kevés rendőr miatt van az, hogy az a két kellemetlen és hírhedt gyilkos szabadlábon van? Vagy a kormánynak előre meg kellett volna jósolnia, a hurrikánt, ami nyugati megyékben tombolt, és ami oly sok kárt okozott az emberek tulajdonaiban? És ez az ő hibája volt, hogy az egyik fiatal képviselő, Herbert Chorley ezt a hetet választotta a színészkedésre, mikor elhatározta, hogy több időt tölt a családjával?

" A rossz hangulat áthatja az országot" – foglalta össze az ellenfél, ezzel kifejezve saját hatalmas eltökéltségét.

Sajnos ez teljesen igaz volt. A miniszterelnök is érezte magán, és az emberek is valóban komorabbak voltak, mint általában. Még az időjárás is lehangoló volt, mindenhol ez barátságtalan hideg köd, méghozzá július közepén… ez nem normális… Átlapozott az emlékeztető második oldalára és megnézte milyen hosszú, és feladta, mint egy rossz munkát. Nyújtózkodott egyet, majd gyászosan körülnézett az irodájában. Elegáns kis szoba volt, márvány kandallóval, szemben egy magas ablakkal, ami legalább kizárta az időszakhoz nem illő hideget. Egy kis didergéssel a miniszterelnök felállt a székéből, és odament az ablakhoz kinézni, de dér lepte az ablakot, mely mintha hozzápréselődött volna. Miután visszaült a székébe egy vékony kis köhintést halott maga mögött. Hirtelen megmerevedett, és szembenézett a saját ijedt tükörképével a fekete üvegben. Ismerte ezt a köhintést, már halotta korábban is.

Nagyon lassan megfordult, szembe az üres szobával.

– Hello? – próbált kellemesebb hangon beszélni, mint ahogyan érezte magát.

Egy rövid pillanatig elhitette magával a lehetetlent, hogy senki nem fog válaszolni. Azonban a hang válaszolt már egyszer, csípősen, és határozottan, miközben ő éppen egy kimutatást készített. Ez a hang – ahogyan először gondolta – egy békaszerű embertől jött, aki egy hosszú, ezüst pálcát hordott magánál, az ember maga pedig egy olajfestményben volt, a szoba hosszabbik sarkán.

"A muglik miniszterelnökének! Sürgősen találkoznunk kell! Azonnali válaszát várom. Tisztelettel Caramel" – az ember a festményről érdeklődve figyelte a miniszterelnököt.

– Ööö – mondta a miniszterelnök. – Ez nem jó időpont nekem… Egy hívást várok a…

– Az elhalasztható – mondta a portré.

– De én nagyon reméltem, hogy majd tudok vele beszélni.

A miniszterelnök vérnyomása lesüllyedt. Éppen ettől félt.

– Mi gondoskodni fogunk, hogy a másik miniszterelnök elfelejtse a hívást. Helyette holnap fog telefonálni – mondta a kis ember. – Azonnali üzenet Mr Caramel-nek.

– Ó, üdvözletem! – mondta a miniszterelnök gyenge hangon – Igen, Caramel, találkozhatunk!

Visszasietett az asztalához. Épphogy csak visszaért a székéhez és kezdett megnyugodni, mikor zöld lángok keltek életre az üres márványkandallóban. Nézte a lángokat, és próbálta palástolni a meglepetés miatti reszketését és ijedelmét. Akkor egy méltóságteljes alak jelent meg gyorsan pörögve a lángok között. Másodpercekkel később kimászott a ragyogóan tiszta antik szőnyegre, leporolta a hajszálcsíkos talárját, és a kezében egy zöld keménykalapot tartott.

– Á… miniszterelnök úr – mondta Cornelius Caramel kinyújtott kezekkel. – Örülök, hogy újra láthatom.

A miniszter nem igazán érzett hasonlóan, így inkább nem szólt. Ő kevésbé örült Caramelnek, aki alkalmanként megjelenik, és riadót fúj. Ha megjelent mindig nagyon rossz híreket hozott.

Ezen kívül Caramel határozottan elcsigázottnak nézett ki. Lefogyott, kopaszodott, megőszült, és az arca is ráncosabb lett. A miniszterelnök ismerte ezt a fajta megjelenést. A politikusoknál szokta látni, és sosem jelentett jót.

– Miben tudok Önnek segíteni? – kérdezte a rövid kézfogás közben, majd leültette vendégét az asztallal szemben álló székbe.

– Nehéz megmondani hol is kezdjem…– dörmögte Caramel, miközben leült, és keménykalapját ölébe tette. – Micsoda hét, micsoda őrült hét…

– Van egy rossz híre, ugye? – kérdezte a miniszterelnök kimérten. Remélte, hogy a probléma megoldásához elég lesz ő, és nem kell semmi extra segítség Carameltől.

– Igen, persze… – mondta Caramel fáradtan dörzsölgetve szemeit, és morcosan a miniszterelnökre nézett. – Ugyanolyan hetem volt, mint Önnek miniszterelnök úr. A Brock-dale híd… a Bones és Vance gyilkosok… nem is említve a hűhót a nyugati országrészben…

– Ööö… úgy érti, néhányan Önök közül részt vettek ezekben a… dolgokban?

Caramel meglehetősen komor pillantást vetett a miniszterelnökre.

– Természetesen… – mondta. – Valóban megértette, mi folyik odakint?

– Én… – kezdte zavartan a miniszterelnök.

Pontosan emiatt a magatartás miatt nem szerette Caramel látogatásait. Nem nagyon szerette, ha úgy bánnak vele, mint egy tudatlan kisiskolással. De természetesen ez azóta így van, mióta elsőször találkozott Caramellel, mikor miniszterelnök lett. Úgy emlékezett az első találkozásra, mintha csak tegnap lett volna, és tudta, ez az emlék a sírig kísérni fogja.

Akkor is éppen az irodájában állt, és ízlelgette a diadalt, amit megérdemelt, hisz erről álmodozott évek óta. Egyszer csak meghallotta a köhögést maga mögött – pont, mint ma este –, és akkor is kereste az undok kis emberke portréját, aki beszélgetett vele. A portré úgy mutatkozott be, mint a Mágiaügyi Miniszter, ezután ugyanúgy megérkezett és felőle érdeklődött. Természetesen az újdonsült miniszterelnök először azt gondolta, hogy a kampányolás és a választások miatti feszültség miatt megőrült. Teljesen megijedt, mikor megtalálta a portrét, ami hozzá beszélt. De az semmi volt ahhoz képest, hogy egy mágus pörögve kiszállt a zöld lángok közül, majd kezet fogott vele. Teljesen szótlanul hallgatta végig Caramel üdvözlését, és azt, hogy léteznek varázslók, és boszorkányok és még mindig az utcákat róják az egész világon, és megnyugtatta a minisztert, hogy nincs a Varázs-világ, és a Varázstalan-világ között semmilyen kapcsolat, ezért a Mágiaügyi Minisztérium – melynek ő a vezetője – felel. Caramel azt mondta, hogy nehéz munka betartatni minden szabályt, és például felelősségteljesen kontrolálni a sárkány populációt (a miniszterelnök ekkor roskadt az asztalra). Caramel atyai módon megveregette a vállát.

– Nem kell aggódni – mondta. – Valószínűleg soha többet nem találkozunk. Csak akkor fogom Önt zaklatni, ha valami nagyon komoly van, és veszélyeztetheti a muglikat, a varázstalan társadalmat. Muszáj elmondanom, sokkal jobban reagált, mint az elődje. Ő ki akart hajítani az ablakon, mert azt hitte, hogy az ellenzék tréfája vagyok.

Ezután a miniszterelnök végre megtalálta a hangját.

– Maga tehát nem csak tréfál?

Ez volt az utolsó kétségbeesett reménye.

– Nem – mondta Caramel. – Attól tartok, nem. Nézze!

És átváltoztatta a miniszterelnök teáscsészéjét egy egérré.

– De… – mondta a miniszterelnök élettelen hangon, miközben nézte, hogy az egér az egyik beszéde kinyomtatott változatának sarkát rágja. – Miért nem szolt nekem erről senki?

– A Mágiaügyi Minisztérium csak a muglik miniszter ura vagy asszonya előtt leplezi le magát – mondta Caramel, miközben a varázspálcáját visszarakta a zsebébe. – Ezt találtuk a titokfenntartás legjobb módjának.

– De akkor… – makogta a miniszterelnök. – Miért nem figyelmeztetett engem az elődöm?

Caramel erre a végszóra elnevette magát.

– Drága miniszterem, Ön ezt el fogja akárkinek is mondani?

Még mindig kuncogva Caramel a kandallóba szórt valamilyen port, belépett a smaragdzöld lángok bűvkörébe és furcsa hangok kíséretében eltűnt. A miniszterelnök, még mindig ott ált mozdulatlanul, és megfogadta, hogy soha, senkinek nem mondja el a történteket, mert ki hinne neki széles e világon?

A sokk egy kicsit megviselte. Sokáig megpróbálta meggyőzni magát, hogy Caramel csak egy hallucináció, vagy csak egy álomkép volt, a fárasztó választási kampány hatásaként. A reménytelen kísérlet tett, hogy megszabadítsa magát a kényelmetlen találkozás emlékétől. Az unokahúgának adta a versenyegeret, és utasította a személyi asszisztensét, hogy a képet, melyen a kis undok ember figyelmezteti, ha Caramel beszélni akar vele, vegye le a falról. A miniszterelnök nagy rémületére kiderült, hogy a kép eltávolíthatatlan. Miután számos asztalos, építés, művészettudós és a pénzügyminiszter se tudta eltávolítani a képet, a miniszterelnök elhatározta, bízni fog benne, hogy a továbbiakban a kép mozdulatlan és néma marad. Néha meg mert volna rá esküdni, hogy látta a szeme sarkából, hogy a kép lakója ásít, máskor megvakarja az orrát, esetenként kisétál a keretek közül és nem hagyva mást maga után csak a barna vásznat. Azonban megpróbált nem túl gyakran a képre nézni, és elhitette magával, hogy amikor furcsa dolgok történnek, akkor csak az érzékszervei csapják be őt.

Aztán három évvel ezelőtt, a maihoz nagyon hasonló estén a miniszterelnök egyedül volt az irodájában, mikor a portré bejelentette Caramel hamaros megjelenését, aki nem sokkal később meg is jelent. Mielőtt a miniszterelnök megkérdezhette volna, miért jött, Caramel elkezdett fellengzős beszédet tartani. Beszélt egy börtönről, melynek nevét a miniszterelnök még sosem halotta. Egy férfiről, valamilyen Sirius Black-ről. Valamiről, ami úgy hangzott, Roxfort, és egy fiúról, akit Harry Potter-nek hívnak. Mindezek természetesen semmit nem jelentettek a miniszterelnöknek.

– Épp most jöttem Azkabanból – mondta Caramel, miközben nagy mennyiségű vizet söpört le a keménykalapja karimájáról a zsebébe. – Az Északi tenger közepe, tudja kellemetlen egy repülés volt… A dementorok nagy zsivajt csaptak…– mondta borzongva. – Eddig még senkinek sem sikerült megszöknie. Mindenesetre eljöttem magához miniszterelnök úr. Black egy ismert mugligyilkos, és lehet, hogy azt tervezi, csatlakozik Tudjakihez… De persze maga nem is tudja kicsoda Tudjaki… – egy pillanatig rámeredt a miniszterelnökre, és folytatta. – Nos, üljön le, azt hiszem magának már ez is sok volt… jobb lenne… ha inna egy whiskyt.

A miniszterelnök eléggé neheztelte, hogy leültetik a saját irodájában, és ráparancsolnak, hogy igyon egy whiskyt. Mindazonáltal megtette. Caramel elővette a pálcáját, és varázsolt két nagy üveget. Ezekben borostyánszínű cseppfolyós folyadékvolt. Az egyiket a miniszterelnök kezébe nyomta és maga alá húzott egy széket.

Caramel több mint egy óráig beszélt. Egy ponton kimondott egy bizonyos nevet, és föl is írta egy pergamenre, majd a miniszterelnök szabad kezébe nyomta azt. Mikor végre Caramel felállt és távozni készült a miniszterelnök is felállt.

– Szóval maga szerint ez a… – lenézett a pergamenre írt névre. – Lord Vold…

– Ő Akit Nem Nevezünk Nevén – Szólt közbe Caramel.

– Sajnálom, szóval… Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén Ön szerint még él?

– Nos, Dumbledore szerint igen – mondta Caramel miközben becsatolta hajszálcsíkos talárját. – De mi sosem találtuk meg. Ha engem kérdez, nem jelenthet veszélyt, kivéve, ha segítséget kap. Épp ezért kell aggódnunk Black miatt. Ugye ki fogja tenni a figyelmeztetést? Remek! Nos remélem, többet nem kell találkoznunk miniszterelnök úr! Jó éjt!

De még látták egymást. Alig egy évvel később Caramel újra megjelent. A következő találkozásukkor nagyon meggyötörten nézett ki, a Kviddics Világkupa nagyon kényes pontja volt a titkolózásnak. Rengeteg muglit meg kellett zavarni, de a miniszterelnök nem aggódott. A tény, hogy Tudodki szimbóluma megjelent, számára nem jelentett semmit. Caramel biztos volt benne, hogy ez az eset elszigetelt volt, és Muglikkal Való Összeköttetési Osztály kiosztotta az emlékezet módosító átkokat.

– Óh, majdnem elfelejtettem – mondta Caramel. – Az országba importáltak három külföldi sárkányt és egy szfinxet a Trimágus Tusára. Teljesen szokványos eljárás, de a Mágikus Állatok Osztálya figyelmeztetett. Ha különösen veszélyes állatot importálunk, akkor figyelmeztetni kell a muglik képviselőjét.

– Én… micsoda… sárkányok? – hadarta a miniszterelnök.

– Igen, három – mondta Caramel. – És egy szfinx. Nos, további jó napot!

A miniszterelnök reménykedett, hogy a szfinxek és a sárkányok lesznek a legrosszabbak, de sajnos be kellett látni; ezúttal tévedett.

 Alig két évvel később Caramel újra előbukkant a kandallóból, ezúttal azzal a hírrel, hogy csoportos kitörés volt az Azkabanból.

– Csoportos kitörés? – ismételte rekedten a miniszterelnök.

– Nem szükséges aggódni, nincs szükség pánikra! – kiabálta Caramel, miközben az egyik lába már újra a zöld lángok között volt. – Nemsokára összetereljük őket, csak gondoljon arra, hogy nem tud semmit.

És mielőtt a miniszterelnök felfoghatta volna a hallottakat, a mágiaügyi miniszter eltűnt a zöld szikrák esőjében. Akárki, akármit mondhatott; a miniszterelnök nem volt ostoba ember. Amikor Caramellel először találkozott ő biztosította róla, hogy többször nem sűrűn találkoznak, de minden találkozásnál Caramel frusztráltabbnak tűnt. Rövid gondolkodás után rájött, hogy a mágiaügyi miniszternek (vagy ahogy gyakran hívta önmagában a Másik Miniszternek) nem tud segíteni, mint miniszterelnök. Csak rettegni tud, milyen hírrel áll elő legközelebb Caramel. Az azonban meglepte Caramelt, hogy a miniszterelnöknek fogalma sincs arról, hogy mi történt odakint a világban ezen a nagyon borongós héten.

– Honnan tudhatnám, hogy mi történik a… Varázs társadalomban? – kérdezte ingerülten a miniszterelnök. – Nekem van egy országom, amivel foglalkoznom kell, a varázslat nélkül is van elég dol…

– Nekünk is ugyanannyi bajunk van – szakította félbe Caramel. – A Brockdale híd eléggé elcsigázódott már. És az sem igazi hurrikán volt. A gyilkosságok sem muglik művei. És Herbert Chorley családja jobban biztonságban van ő maga nélkül. Mi épp azzal foglalkozunk, hogy átszállítsuk őt a Szent Mungóba. A költöztetés ma éjjel lesz elrendezve.

– Miről… Én félek… Micsoda? – kérdezte zavartan a miniszterelnök. Caramel egy nagy és mély lélegzetet vett, és ezt mondta:

– Miniszterelnök, én nagyon sajnálom, hogy ezt kell, hogy mondjam, de ő visszatért. Tudodki visszatért.
– Visszatért? Amikor azt mondja "visszatért"… azt úgy kell érteni, hogy ő él?

A miniszter kutatott az emlékezetében, arról a végzetes beszélgetésről három évvel korábbról. Amikor Caramel mesélt neki varázslóról, akitől a többiek is rettegtek, a varázsló, akinek a számlájára írható rengeteg szörnyű bűntény és a misztikus tizenöt évvel ezelőtti eltűnéséről.

– Igen, él – mondta Caramel. – Én nem igazán értem hogy élhet egy ember, akit nem lehet megölni. Egyáltalán nem értem, és Dumbledore sem magyarázta el igazán – de mindenesetre Tudodki szert tett egy testre, ami jár, beszél és gyilkol, de állítom, a találkozásunk célja, hogy megtudja: igen, Ő Akit Nem Nevezünk Nevén, él. A miniszterelnök valamiért, amit nem tudott megmagyarázni, pontosan emlékezett minden eddigi beszélgetésükre.

– És Sirius Black is ööö… Tudodkivel van?

– Black? Black? – kérdezte szinte őrjöngve Caramel, miközben gyorsan megforgatta keménykalapját az ujjai között. – Úgy érti Sirius Black? Merlin szakállára, nem. Black halott. Tévedtünk Black-kel kapcsolatban. Ő teljesen ártatlan volt. Soha nem volt Tudodki szövetségese. Úgy értem – pörgette még sebesebben kalapját – minden bizonyíték, és tizenöt szemtanú is azt állította, hogy ő a gyilkos, de nem – mindenesetre Black már halott. Meggyilkolták, hogy pontos legyek. A Mágiaügyi Minisztérium épületében. Egyre nagyobb ezzel kapcsolatban az érdeklődés.

Nagy meglepetésként ezen a ponton a miniszterelnök sajnálatot érzett Caramel iránt. Talán ez azért volt, mert most először látta Caramelen az önelégültség szikráinak fogyását. Mikor a miniszterelnök titkon megérintette az asztallapját, Caramel folytatta.

– De most már ne beszéljünk többet a Black-ről. A helyzet az, hogy mi háborúban állunk, és meg kell tenni a szükséges lépéseket.

– Háborúban? – kérdezte idegesen a miniszterelnök – Valójában ez egy picit nem túlzás?

– Ő, akit nem nevezünk nevén már csatlakozott híveihez, akik januárban törtek ki Azkabanból – mondta Caramel egyre gyorsabban, és közben olyan sebességgel pörgette keménykalapját, hogy már csak egy zöld paca látszott belőle. – Amióta kiszabadultak, azóta a pusztítás jár mögöttük. A Brock-dale híd… azt is Ő tette… Megfenyegetett, hogy ha nem állok mellé, akkor tömegessen fog muglikat gyilkolni.

– Te jó ég! Szóval a maga hibája, hogy ezek az emberek meghaltak és most nekem kell a hőtágulási és rozsdamarási kérdéseket és még miegyebet megválaszolnom? – mondta a miniszterelnök dühösen.

– Az én hibám? – mondta Caramel még dühösebben. – Maga belement volna egy ehhez hasonló zsarolásba?

– Talán nem – mondta a miniszterelnök miközben felállt a székéből és körbejárta szobáját –, de mindenképpen bevetném az összes erőforrásomat, hogy el tudja kapni a fenyegetőzőt, mielőtt végrehajt bármilyen borzalmas tettet.

– Komolyan úgy gondolja, hogy nem tettem meg minden erőfeszítést? – kérdezte Caramel indulatosan. – Minden auror a Minisztériumban kereste és keresi a követőit, de mi minden idők egyik legerősebb varázslójáról beszélünk, a varázslóról, aki már majdnem három évtizede elkerülte a törvény elé állítást.

– Elmondaná nekem azt is, mi okozta a hurrikánt a nyugati megyékben? – mondta a miniszterelnök, miközben minden egyes válasznál csak egyre mérgesebb lett. Megtudni az igazságot, és eltitkolni a nyilvánosság elől majdnem rosszabb volt, mint a szörnyűségek után a felelősséget vállalni a kormány és az ellenzék színe előtt.

– Nem volt semmilyen hurrikán – mondta Caramel zavarodottan.

– Már megbocsásson! – mondta nyers hangon a miniszterelnök. – Fák csavarodtak ki tövestül, tetők szakadtak le, borzalmas sérülések…

– Halálfalók voltak – mondta Caramel. – Tudodki követői. És mi… óriási zűrzavart találtunk.

Most a miniszterelnök megállt, mintha egy láthatatlan falba ütközött volna.

– Miféle zűrzavart?

Caramel grimaszolt.

– A legutolsó alkalommal óriást használt mikor a végső eredményt remélte Tudodki – mondta. – A Félreinformálók Irodája egész álló nap dolgozik, a feledtetők megpróbálták módosítani az összes mugli emlékezetét, aki látta az igazi történéseket. Nagyjából ugyanennyi dolga van a Mágikus Kreatúrák és Lények Osztályának is, de nem találjuk az óriást – ezért csináltunk belőle egy természeti katasztrófát.

– Ezt nem mondta! – válaszolt a miniszterelnök dühösen.

– Nem akarom letagadni a meglehetősen rossz hangulatot, ami a Minisztériumban van. Ez a sok borzalom… Aztán még Amelia Bones-t is elvesztettük…

– Kit vesztettek el?

– Amelia Bones-t. A Mágikus Igazságszolgáltatási Osztály feje. Úgy gondoljuk, Ő, akit nem nevezünk nevén saját maga ölte meg, mert tehetséges boszorkány volt – és a bizonyítékok azt mutatják, igazi harc volt.

Caramel megköszörülte a torkát, és úgy látszott végre abbahagyta a keménykalapja pörgetését.

– De ez a gyilkosság benne volt a lapokban – mondta a miniszterelnök, egy időre elfojtva dühét. – A mi újságainkban… Amelia Bones… csak azt közölték, hogy egy középkorú, egyedül élő nő volt. Egy csúnya gyilkosság volt ugye? Elég nagy publicitást kapott. A rendőrség is megzavarodott, látja?

Caramel felsóhajtott.

– Persze hogy megzavarodtak… – mondta – megölték egy szobában, ami belülről volt bezárva. Mi, akik tudjuk, hogy ki tette ezt a szörnyűséget, még mi sem tudunk közelebb jutni a tettes foglyul ejtéséhez. És aztán még ott volt Emmeline Vance, talán nem hallott róla…

– De, hallottam róla – mondta a miniszterelnök. – Ez innen egy sarokra történt. Az újságok nagy feneket kerítettek az egésznek. "Törvénysértés a miniszterelnök hátsókertjének szomszédságában".

– És ez még nem volt elég… – szólt Caramel a miniszterelnököt figyelve. – Dementorok támadtak meg embereket sok helyen.

Egy boldogabb időszakban ez a mondat semmit nem jelentett volna a miniszterelnöknek, de most megfontolt volt.

– Én azt hittem a dementorok testőrök Azkabanban – jelentette ki.

– Azok voltak – mondta Caramel fásultan. – De többé már nem. Elhagyták a börtönt és csatlakoztak Tudodkihez. Beismerem, az nem egy vihar volt.

– De… – kezdte a miniszterelnök, úgy, mint egy horrort. – Nem azt mondta nekem, hogy ezek a teremtmények reménytelenné és boldogtalanná teszik az embert?

– Ez így igaz. És szaporodtak. Emiatt van köd.

A miniszterelnök lehuppant a legközelebbi székbe. Az gondolat, hogy olyan láthatatlan lények mennek keresztül a városon, melyek reménytelenné teszik a választóit, kissé elgyengítette.

– Nézze Caramel… magának tennie kell valamit! A Mágiaügyi Minisztérium a maga felelőssége.

– Kedves miniszterelnököm, nem gondolhatja komolyan, hogy mindezek után még én vagyok a Mágiaügyi Miniszter! Elbocsátottak már három napja. A teljes Varázs társadalom úgy kezelte leköszönésemet, mint egy kétheti szabadságot. Soha nem tudtam őket úgy összecsődíteni, mint mikor megjelentek az irodámnál… – mondta Caramel egy halvány mosollyal.

A miniszterelnök pillanatokig nem jutott szóhoz a meglepettségtől. Felháborodásának dacára együtt érzett a vele szemben ülővel.

– Nagyon sajnálom – mondta végül. – Tudnék én valamit tenni?

– Nagyon kedves Öntől, miniszterelnök úr, de nem tud segíteni. Azért küldtek ide, hogy felvilágosítsam a jelen helyzetről, és hogy bemutassam az utódomat. Úgy hittem, most itt lehet, de természetesen nagyon elfoglalt.

Caramel ránézett a portréra, amin az undok kis emberke éppen a fülét túrta. Mikor elkapta Caramel pillantását, azt mondta:

– Nemsokára itt lesz, amint befejez egy levelet Dumbledore-nak.

– Sok szerencsét kívántam neki – mondta Caramel első alakalommal keserűen. – Talán Scrimgeour több sikerrel járhat.

Caramel elhallgatott, és így feszült csend alakult ki, amit a portré undok kis lakója szinte azonnal megtört erőteljes hangjával, ami bezengte az irodát.

– A muglik miniszterének. Kérem, hogy találkozhassunk. Sürgősen Barátságos üdvözletem ezúttal is küldöm. Rufus Scrimgeour, a Mágiaügyi Miniszter.

– Igen, igen, persze… – mondta zavarodottan Caramel.

Alig ált odébb, a lángok zölddé változtak, és felfedtek pörgő varázslót, aki nem sokkal később már az antik szőnyegen állt. Caramel felállt, és némi habozás után a miniszterelnök is követte példáját, miközben szemügyre vette a feltápászkodó alakot. Hosszú díszruhájáról a hamu lepergett, mikor körülnézett. A miniszterelnöknek először az a buta ötlete támadt, hogy ez a Rufus Scrimgeour egy öreg oroszlánhoz hasonlít leginkább. Ősz csíkok voltak a sörényszerű, homokszínű hajában és bozótos szemöldökében. Lelkes sárga szemei ott csillogtak a drótszemüveg mögött. Biztos léptekkel járt, de kicsit bicegett. Az első benyomás alapján a miniszterelnök azonnal megértette, miért váltották le az emberek Caramelt Rufus Scrimgeour-re ezekben a veszélyes időkben.

– Hogy érzi magát? – kérdezte a miniszterelnök előzékenyen, miközben nyújtotta a kezét, hogy kezet fogjanak.

Scrimgeour röviden kezet rázott vele, míg szemei a szobát pásztázták, és elővette pálcáját a talárja alól.

– Caramel mindent elmondott Önnek? – kérdezte, miközben odalépett az ajtóhoz, és pálcájával rákoppintott a zárra. Az olyan hangot adott, mintha kulcsra zárták volna az ajtót.

– Ööö, igen – mondta a miniszterelnök. – És ha nem bánná, én jobban szeretném, ha az az ajtó nem lenne bezárva.

– Csak nem szeretném, hogy félbeszakítsanak. Vagy, hogy nézzenek… – mutatott rá a pálcájával az ablakra, mire a függönyök szétterültek, elzárva a belátást. – Rendben, nos én elfoglalt ember vagyok, kezdjük az üzletet… Először is beszélnünk kell az Ön biztonságáról.

A miniszterelnök kihúzta magát, hogy megmutassa teljes magasságát.

– Én tökéletesen meg vagyok elégedve a biztonságommal, köszönöm szé…

– Nos, mi nem – vágott közbe Scrimgeour. – Kevés betekintést adhatnánk a mugliknak, ha a miniszterelnökük az Imperius átok hatása alá kerülne. Az új titkára a külső irodatérben…

– Én nem akarom lerázni Kingsley Shacklebolt-ot, ha ezt akarják mondani – szólt a miniszterelnök hevesen. – A magas hozzáértése miatt kétszer is rábízhattam a maradék munkámat.

– Ez azért van, mert ő varázsló – mondta minden halvány mosoly nélkül Scrimgeour. – Egy magasan képzett auror, akit magához rendeltünk testőrként.

– Na álljunk csak meg egy pillanatra! – kiáltott a miniszterelnök. – Nem tehetnek csak úgy be embereket az irodámba! Én döntöm el, ki dolgozhat nekem…

– Úgy tudtam, nagyon is elégedett Shacklebolt-tal.

– Igen, az vagyok…

– Nos akkor mi a probléma? – kérdezte Scrimgeour.

– Nos… Én nagyon is meg vagyok elégedve Shacklebolt kitűnő munkájával.

– Akkor beszéljünk Herbert Chorley-ről a Gyermekügyi Miniszteréről – folytatta Scrimgeour. – Aki felkeltette a közvélemény figyelmét azzal, hogy eljátszotta, hogy ő egy kacsa.

– Mi van vele? – kérdezte a miniszterelnök.

– Visszahat rá az Imperius átok. Kicsit összezavarta az eszét, de még mindig veszélyes lehet.

– De hisz csak hápogott – kezdte erőtlenül a miniszterelnök.

– A Gyógyítók csapata a Szent Mungóban megvizsgálta, ahogy mondtuk, megpróbált megfojtani hármat közülük. Úgy gondoljuk, jobb, ha egy rövid ideig nincs a mugli társadalomban.

– De meg fog gyógyulni, ugye? – kérdezte nyugtalanul a miniszterelnök.

Scrimgeour pusztán megvonta a vállát és odalépett a tűzhelyhez.

– Nos ennyi, amit el kellett mondanom. Értesíteni fogom a fejleményekről, miniszterelnök és legalább, ha – mint valószínű – elfoglalt leszek, el fogom küldeni Önhöz Caramelt. Belegyezett, hogy megmarad tanácsadóként.

Caramel megpróbált mosolyogni, de nem sikerült neki, s olyan képet vágott, mintha fájna a foga. Scrimgeour átkutatta zsebeit a titokzatos zöld por után, ami átalakítja a lángokat zölddé.

– De az isten szerelmére! Maguk varázslók! Önök azt csinálhatnak, amit akarnak!

Scrimgeour megfordult, és egy rövid hitetlenkedő pillantást váltott Caramellel, aki ekkor elmosolyodott, és barátságosan azt mondta:

– Az a baj miniszterelnök úr, hogy az ellenfél is tud varázsolni…

Ezután a két mágus egymás után beléptek a zöld lángok közé és eltűntek.