2. fejezet

A Fonó sor 

Több mérföldre a miniszterelnök ablakának feszülő csípős ködtől, egy koszos folyó hömpölygött a teleszemetelt, gazos töltései között. Egy elhagyatott gyár hatalmas kéménye ágaskodott homályosan és fenyegetően. Semmi zaj nem hallatszott eltekintve a sötét víz csobogásától. A környéken nem volt egyetlen lélek sem, kivéve egy vézna rókát, ami a magas fűben lapulva egy régi zacskót szagolgatott a parton, élelem reményében.

Halk pukkanás hallatszott. Egy vékony, csuklyás alak jelent meg a folyó partján. A róka megállt, körültekintett, és a szeme megállapodott az új jelenségen. Az alak egy ideig állta a pillantását, majd könnyed, gyors léptekkel távozott, miközben köpenye suhogott mögötte.

Egy újabb, hangosabb pukkanással egy második csuklyás alak jelent meg.

– Várj!

Az éles hang megijesztette az aljnövényzetben lapuló rókát. Felszökkent rejtekhelyéről és a töltés felé iramodott. Egy zöld villanás, egy csaholás, és a róka holtan hullott vissza a talajra.

A második alak megfordította a rókát a lábával.

– Csak egy róka – szólt hűvösen egy női hang a csuklya alól. – Azt hittem, talán egy auror… Cissy, várj!

De társa már azt a töltést mászta, amelyről a róka leesett.

– Cissy… Narcissa… figyelj rám…

A második nő megragadta az első karját, de ő elrántotta azt.

– Menj vissza, Bella!

– Meg kell hallgatnod!

– Már meghallgattalak. Meghoztam a döntésemet. Hagyj békén!

A Narcissának nevezett nő elérte a töltés tetejét, ahol egy öreg kerítés választotta el a folyót egy keskeny, köves úttól. A másik nő, Bella, azonnal utána rohant. Egymás mellett álltak, és nézték az út túloldalán lévő düledező, sötét ablakú téglaházakat.

– Itt lakik? – kérdezte Bella lekicsinylően. – Itt? Ezen a mugli szemétdombon? Valószínűleg mi vagyunk az elsők, akik ide betették a lábukat.

De Narcissa nem figyelt; átcsúszott a rozsdás korlátok között, és már az úton lépkedett.

– Cissy, várj!

Bella suhogó köpennyel utánaszaladt. Látta Narcissát, amint befordul a házak között lévő sikátorba. Néhány utcai lámpa törött volt. A két nő váltakozva futott kivilágított és koromsötét részeken. Az üldöző utolérte prédáját, épp mikor egy sarkon akart befordulni. Ekkor már sikerült elkapnia a karját, és visszafordította. Szemtől szemben álltak egymással.

– Cissy, nem teheted ezt, nem bízhatsz meg benne…

– A Sötét Nagyúr bízik benne, nem?

– A Sötét Nagyúr… azt hiszem… tévedett – zihálta Bella. Szemei felizzottak a csuklyája alatt, miközben körülnézett, hogy tényleg egyedül vannak-e. – Mindenesetre, azt mondtuk, nem beszélünk a tervről senkinek. Ez árulás a Sötét Nagyúrral szemben…

– Tűnj el, Bella! – vicsorgott Narcissa, és előhúzott egy pálcát a köpönyegéből, fenyegetően a másik arca felé fordítva. Bella csak nevetett.

– Cissy, a tulajdon testvéredet? Nem tennéd…

– Most már nincs itt semmi, amit ne tennék meg! – suttogta hisztérikus hangon Narcissa. Leengedte pálcáját. Ismét fény villant. Bella elengedte testvére karját, mintha megégette volna.

– Narcissa!

De a nő rohant előre. Az üldöző kezét dörzsölve újra a nyomába eredt, ezúttal távolságot tartva. Egyre beljebb hatoltak a téglaházak alkotta labirintusba. Narcissa végigsietett egy Spinner's End nevű utcán, ahonnan a gyárkémény egy hatalmas, intő ujjnak látszott. Léptei visszhangzottak a macskaköveken, miközben elhaladt a bedeszkázott és betört ablakok sokasága mellett. Elérte a legutolsó házat, ahol bizonytalan fény pislákolt át a függönyön egy földszinti szobában.

Bekopogott az ajtón, még mielőtt Bella – halkan káromkodva – utolérte volna. Együtt álltak és vártak, kicsit lihegve, érezve a piszkos víz szagát, amit az esti szellő fújt feléjük. Pár másodperc múlva mozgást hallottak, majd az ajtó résnyire kinyílt. Egy hosszú, fekete hajú, fekete szemű, fakó arcú férfi tűnt fel a nyílásban. Haja függönyszerűen ketté volt választva.

Narcissa hátravetette csuklyáját. Nagyon sápadtnak tűnt, arca szinte világított a sötétben. Ahogy a hosszú szőke haja leomlott a vállára, úgy nézett ki, mint egy vízbefúlt ember.

– Narcissa! – szólt a férfi, egy kicsit szélesebbre nyitva az ajtót, így a fény megvilágította mindkét nőt. – Milyen kellemes meglepetés!

– Perselus – szólt feszült suttogással. – Beszélhetek veled? Nagyon fontos!

– Természetesen.

Piton hátrébbállt, hogy beengedje két vendégét. A még mindig csuklyát viselő nővére hívás nélkül követte.

– Piton – szólt kurtán, amikor elhaladt mellette.

– Bellatrix – válaszolta gúnyosan elmosolyodva, miközben becsukta mögöttük az ajtót.

Egy kis nappaliban találták magukat, mely leginkább egy sötét cellához hasonlított. A falak tele voltak könyvekkel, a legtöbbjük fekete vagy barna bőrkötésű volt. Egy kopott kanapé, egy öreg fotel és egy roskadozó asztal állt egy csoportban, amit egy gyertya halvány fénye világított meg gyéren. A helyen elhanyagoltság érződött, mintha csak ritkán laktak volna benne.

Piton hellyel kínálta Narcissát. A nő levetette köpenyét, majd félredobta azt és leült. Fehér, remegő kezeit nézte, amiket összekulcsolt ölében. Bellatrix lassabban eresztette le csuklyáját. Olyan sötét arca volt, mint amilyen szép volt húga, nehezülő szemekkel, erős állkapoccsal. Szemét egy pillanatra se vette le Pitonról.

– Nos, mit tehetek értetek? – kérdezte Piton, miközben leült a két testvérrel szemben a karosszékbe.

– Ugye egyedül vagyunk? – kérdezte Narcissa alig hallhatóan.

– Igen, természetesen. Nos, Féregfark itt van, de a férgek nem számítanak.

Rámutatott pálcájával a mögötte lévő könyvespolcra, és egy durranással kinyílt egy titkos ajtó. Azon túl egy keskeny lépcső volt, amin egy ember állt mozdulatlanul.

– Ahogy már bizonyára észrevetted, Féregfark, vendégeink vannak – mondta lustán Piton.

A férfi lemászott, meghajolt, és belépett a szobába. Kicsi, vizenyős szemei voltak, hegyes orra, arcán csúf vigyor. A bal kezével a jobb kezét simogatta, ami úgy látszott, mintha egy ezüstös kesztyűt viselne.

– Narcissa! – mondta cincogó hangon – És Bellatrix! Milyen bájos…

– Féregfark hoz nekünk inni, ha kértek valamit – szólt Piton. – És utána visszamegy a hálószobájába.

Féregfark megborzongott, mintha Piton rádobott volna valamit.

– Nem vagyok a szolgád! – vinnyogta, elkerülve Piton tekintetét.

– Tényleg? Azt hittem, azért vagy itt, mert a Sötét Nagyúr megbízott, hogy segíts nekem!

– Igen, hogy segítsek neked… de nem azért, hogy italokat csináljak neked… vagy hogy a házadat takarítsam!

– Nem gondoltam, Féregfark, hogy veszélyesebb megbízások után vágyakozol – vetette oda Piton. – Ezt könnyen el tudom intézni neked: beszélek a Sötét Nagyúrral…

– Én is beszélhetek vele, ha akarok!

– Persze, hogy beszélhetsz – mondta gúnyosan Piton. – De addig is hozz nekünk italokat. Egy kis házimanó-készítésű bor megteszi.

Féregfark tétovázott egy percig, mintha vitatkozni akarna, végül azonban megfordult és elindult egy második rejtett ajtó felé. Üvegcsörömpölés hallatszott. Másodperceken belül visszatért egy poros üveggel és három pohárral. Letette ezeket a roskadozó asztalra és kisietett a helyiségből. Kifelé menet tüntetőleg becsapta az ajtót.

Piton megtöltötte a poharakat és kettőt átadott a testvérpárnak. Narcissa egy köszönömöt mormolt, míg Bellatrix nem mondott semmit, de továbbra is haragos szemeket meresztett Pitonra. Úgy tűnt, a férfit ez nem zavarta; ellenkezőleg, inkább meglepettnek tűnt.

– A Sötét Nagyúrra – mondta megemelve poharát és kiürítette azt.

A testvérek követték a példáját. Piton újratöltötte poharaikat. Ahogy Narcissa elvette második poharát, sietve neki kezdett.

– Perselus, sajnálom, hogy így jöttem ide, de látnom kellett téged. Azt hiszem te vagy az egyetlen, aki segíteni tud nekem…

Piton felemelte a kezét, hogy megállítsa, aztán pálcájával megint intett egyet a rejtett ajtó felé. Egy hangos durranás és sikoltás hallatszott, majd Féregfark iszkolását lehetett hallani, miközben felsietett a lépcsőkön.

– Bocsássatok meg – mondta Piton. – Az utóbbi időben rászokott a hallgatózásra. Nem tudom, mire véljem… Mit kezdtél mondani, Narcissa?

A nő nagy, remegő lélegzetet vett és ismét belekezdett.

– Perselus, tudom, hogy nem szabadna itt lennem, megmondták, hogy ne mondjak senkinek semmit, de…

– Akkor tartanod kéne a szád – szólt közbe Bellatrix. – Különösen a jelenlegi társaságban.

– A jelenlegi társaságban? – ismételte meg Piton cinikusan. – Ezt meg hogy érted?

– Úgy, hogy nem bízom benned, Piton, és ezt te is nagyon jól tudod.

Narcissa furcsa hangot hallatott – ami valószínűleg halk zokogás lehetett – és kezével eltakarta az arcát. Piton lerakta poharát az asztalra és újból hátra dőlt, kezét a széke karfájára téve, és Bellatrix haragos tekintetébe mosolygott.

– Narcissa, szerintem meg kellene hallgatnunk, mit szeretne Bellatrix mondani. Ezzel megkímélnénk magunkat a folytonos félbeszakításától. Nos, folytasd Bellatrix – mondta Piton. – Mért nem bízol bennem?

– Több száz okból! – mondta hangosan. Kilépett a kanapé mögül, és lecsapta a poharát az asztalra. – Hol is kezdjem… Hol voltál, mikor a Sötét Nagyúr elbukott? Miért nem próbáltad soha megkeresni, mikor eltűnt? Mit csináltál azokban az években, mikor Dumbledore védelme alatt voltál? Miért akadályoztad meg, hogy a Sötét Nagyúr megszerezhesse a Bölcsek Kövét? Miért nem tértél egyből vissza, mikor a Sötét Nagyúr újjászületett? Hol voltál hetekkel ezelőtt, mikor meg akartuk szerezni a jóslatot a Sötét Nagyúrnak? És miért, Piton, miért van még mindig életben Harry Potter, mikor már öt éve a te kezed alatt van?

Megállt. A mellkasa remegett, az arca tüzelt. Mögötte Narcissa mozdulatlanul ült, arcát még mindig a kezébe temette.

Piton mosolygott.

– Mielőtt válaszolnék neked – ó, igen, Bellatrix, válaszolni fogok! Elmondhatod ezt a többieknek is, akik a hátam mögött sugdolóznak, és hamis meséket terjesztenek a Sötét Nagyúr elleni árulásomról! Mielőtt válaszolnék neked, engedj meg egy kérdést nekem is. Tényleg azt gondolod, hogy a Sötét Nagyúr nem tette fel nekem ugyanezeket a kérdéseket? És tényleg azt gondolod, hogyha nem tudtam volna kielégítő válaszokkal szolgálni, itt ülnék, és veled beszélgetnék?

Bella tétovázott.

– Tudom, hogy hisz neked, de…

– Azt hiszed, téved? Vagy hogy valahogy becsaptam őt? Lóvá tettem a Sötét Nagyurat, a legnagyobb varázslót, a legkiválóbb legilimenst a világon?

Bellatrix nem mondott semmit, kicsit zavarba jött. Piton nem fejezte be. Ismét felemelte az italát, belekortyolt és folytatta.

– Azt kérdezted, hol voltam, mikor a Sötét Nagyúr elesett. Ott voltam, ahova parancsolt; a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskolában, mert azt kívánta, hogy kémkedjek Albus Dumbledore után. Gondolom tudod, hogy a Sötét Nagyúr parancsa volt, hogy fogadjam el az állást.

Bellatrix alig észrevehetően bólintott és kinyitotta a száját, de Piton megelőzte.

– Kérdezted, miért nem kerestem meg, mikor eltűnt. Ugyanazért, amiért Avery, Yaxley, Carrows-ék, Szürkehátú, Lucius – fejét kissé Narcissa felé fordította – és sokan mások sem tették. Azt hittem, hogy neki vége. Nem vagyok rá büszke, tévedtem, de ez van… Ha nem bocsátott volna meg nekünk, akik akkor elvesztettük a hitünket, nagyon kevés követője maradt volna.

– Én ott lennék neki! – mondta szenvedélyesen Bellatrix. – Én, aki éveket töltöttem érte az Azkabanban!

– Igen, csakugyan, csodálatra méltó – mondta Piton unott hangon. – Úgy tudom, nem voltál valami nagy hasznára a börtönben, de a gesztus kétségtelenül nagylelkű…

– Gesztus – rikoltotta a nő. Dühében kicsit őrültnek látszott. – Míg nekem el kellett viselnem a dementorokat te a Roxfortban voltál, kényelmesen játszva Dumbledore házi kedvencét.

– Nem egészen – mondta nyugodtan Piton. – Nem adta nekem a sötét varázslatok kivédése tantárgyat, te is tudod. Úgy tűnik, azt hitte, hogy valahogy visszaesnék… visszataszított volna a régi útjaimra.

– Ez volt az áldozatod a Sötét Nagyúrnak? Hogy nem taníthattad a kedvenc tantárgyadat? – gúnyolódott Bella. – Miért maradtál ott mindeddig, Piton? Dumbledore után kémkedni egy halottnak hitt mesternek?

– Aligha – mondta Piton. – Bár a Sötét Nagyúr hálás volt, hogy nem mondtam le az állásról. Tizenhat évre visszamenőleg voltak információim Dumbledore-ról, amiket megosztottam vele, mikor visszatért. Ez sokkal hasznosabb visszatérést-üdvözlő ajándék, mint végtelen visszaemlékezések arról, milyen kellemetlen hely Azkaban.

– De maradtál…

– Igen, Bellatrix, maradtam – mondta Piton, most először enyhe türelmetlenséggel a hangjában. – Volt egy kényelmes állásom, amit előnyben részesítettem az Azkabani sínylődés helyett. Összegyűjtötték a halálfalókat, tudod. Dumbledore védelme mentett meg a börtöntől; ez volt a legmegfelelőbb, úgyhogy éltem a lehetőséggel. Ismétlem: A Sötét Nagyúr nem panaszkodott amiatt, hogy maradtam, így aztán nem értem, te miért teszed.

– Azt hiszem, ezután azt kérdezted – folytatta, egy kicsit hangosabban, mivel minden jel arra utalt, Bellatrix ismét félbe akarja szakítani – hogy miért álltam a Sötét Nagyúr és a Bölcsek Köve közé. Ezt könnyű megválaszolni. Nem tudta, hogy bízhat-e bennem. Azt gondolta, mint te is, hogy hűséges halálfalóból Dumbledore híve lettem. A Nagyúr szánalmas állapotban volt; nagyon gyenge volt, és egy középszintű varázsló testében élt. Nem merte felfedni magát egy korábbi szövetségesének, hátha az a szövetséges Dumbledore-hoz vagy a Minisztériumhoz fordul. Mélységesen csalódtam, hogy nem bízott bennem. Három évvel korábban visszatérhetett volna. Én csak a mohó és hitvány Mógust láttam, aki megkísérelte ellopni a követ és, elismerem, mindent megtettem, hogy ebben megakadályozzam.

Bellatrix szája megremegett, mintha egy adag kellemetlen gyógyszert kellett volna bevennie.

– De nem tértél vissza, mikor feltámadt, nem repültél vissza, mikor megérezted a Sötét Jegy égetését…

– Pontosan. Két óra múlva tértem vissza. Dumbledore parancsára.

– Dumbledore? – kezdte feldühödve.

– Gondolkozz! – mondta Piton, ismét türelmetlenül. – Gondolkozz! Azzal, hogy két órát vártam, csak két órát, biztosítottam, hogy a Roxfortban maradhatok kémkedni! Azzal, hogy elhitettem Dumbledore-ral, hogy csupán az ő utasítására térek vissza a Sötét Nagyúrhoz, képes voltam további információkkal szolgálni Dumbledore-ról és a Főnix Rendjéről. Gondolj bele, Bellatrix: a Sötét Jegy hónapok óta erősödött. Tudtam, hogy azon van, hogy visszatérjen, minden halálfaló tudta. Sok időm volt átgondolni, mit akarok tenni, hogy megtervezzem a következő lépést, hogy elmeneküljek, mint Karkarov, nem?

– A Sötét Nagyúr késésem miatti kezdeti elégedetlensége teljesen elmúlt, erről biztosíthatlak, mikor elmagyaráztam, hogy hűséges maradtam hozzá, bár Dumbledore úgy gondolja, hogy vele vagyok. Igen, a Sötét Nagyúr azt hitte, örökre elhagytam, de tévedett.

– De mire voltál használható? – vetette oda Bellatrix. – Milyen használható információkat kaptunk tőled?

– Az én információim közvetlenül a Sötét Nagyúrnak lettek átadva – mondta Piton. – Ha nem akarja megosztani veled…

– Mindent megoszt velem! – vágott közbe idegesen Bellatrix. – Úgy nevez, mint a legkitartóbb, a leghűebb…

– Tényleg? – szólt közbe Piton, hangjával éreztette, hogy nem hisz a nőnek. – Még a minisztériumi kudarc után is?

– Az nem az én hibám volt! – kiáltotta Bella kipirulva. – A Sötét Nagyúr a múltban, rám bízta a legdrágább kincsét… Ha Lucius nem…

– Ne merd… ne merd a férjemet hibáztatni! – mondta Narcissa, csendes, halálos hangon, felnézve testvérére.

– Nincs értelme bárkit is hibáztatni – szólt nyugodtan Piton. – Ami történt, megtörtént.

– Te viszont nem tettél semmit! – szólt Bella dühösen. – Nem, te ismét távol voltál, míg a többiek veszélybe kerültek, nem így volt, Piton?

– Azt a parancsot kaptam, hogy maradjak – mondta Piton. – Talán nem értesz egyet a Sötét Nagyúrral, talán azt hiszed Dumbledore nem ismert volna fel, ha csatlakozok a halálfalókhoz, hogy a Főnix Rendje ellen küzdjek? És – már megbocsáss – miféle veszélyről beszélsz… Hat tinédzser ellen küzdöttetek, nem?

– Ahogy azt te is nagyon jól tudod, nem sokkal később a fél Főnix Rendje is csatlakozott hozzájuk! – morgott Bellatrix. – És ha már a Rendnél járunk, még mindig azt állítod, nem mondhatod el nekünk, hol van a főhadiszállásuk, igaz?

– Nem én vagyok a titokgazda; nem mondhatom ki a hely nevét. Érted, ugye, hogy működik a varázslat? A Sötét Nagyúr elégedett azokkal az információkkal, amiket a Rendről mondtam. Ahogy azt gondolom magad is kitaláltad, az én információim vezettek el Emmeline Vance foglyul ejtéséhez és meggyilkolásához, és egyértelműen nekem köszönhetően szabadultunk meg Sirius Black-től, bár haláláért minden dicséret téged illet.

Biccentett a nő felé és megemelte poharát. Arckifejezése nem enyhült.

– Kitértél az utolsó kérdésem elől, Piton. Harry Potter. Az elmúlt öt évben bármikor megölhetted volna őt. Nem tetted. Miért?

– Megvitattad ezt a problémát a Sötét Nagyúrral? – kérdezte Piton.

– Ő… Mostanában mi… Téged kérdeztelek, Piton!

– Ha meggyilkoltam volna Harry Pottert, a Sötét Nagyúr nem használhatta volna a vérét, hogy feltámadjon, hogy legyőzhetetlenné váljon…

– Azt állítod, előre láttad, hogy szüksége lesz a fiúra! – vágta oda sértetten.

– Nem állítom, nem tudtam a terveiről. Már mondtam, hogy azt hittem meghalt. Csupán próbálom megmagyarázni, hogy a Sötét Nagyúr miért nem sajnálja, hogy Potter nem halt meg, legalábbis egy évvel ez előttig…

– De miért hagytad életben?

– Hát nem értesz? Csak Dumbledore védelme tartott távol az Azkabantól. Nem értesz egyet azzal, hogy ha megölöm a kedvenc diákját, akkor ellenem fordul? De több is volt ennél. Emlékeztetnem kell rá, hogy mikor Potter megérkezett a Roxfortba, még mindig sok történet keringett körülötte, pletykák arról, hogy ő maga nagy sötét varázsló, és így sikerült túlélnie a Sötét Nagyúr támadását. Valóban, sokan a Sötét Nagyúr régi követői közül azt hitték, Potter az az új erő, aki körül ismét gyülekeznünk kell. Bevallom, kíváncsi voltam, és vonakodtam megölni, amikor betette a lábát az iskolába.

– Természetesen nagyon gyorsan világossá vált számomra, hogy nincsen semmilyen különleges képessége. Sok veszélyes helyzetből kimentette magát puszta szerencse és nálánál tehetségesebb barátok egyszerű összeállításával. Teljesen átlagos varázsló, bár ellenszenves és beképzelt, akárcsak az apja volt. Amit lehetett megtettem, hogy kidobassam a Roxfortból, ahova véleményem szerint egyáltalán nem tartozik, de hogy megöljem, vagy megengedjem, hogy az orrom előtt öljék meg? Idióta lennék kockáztatni, miközben Dumbledore ilyen közel van.

– És mindezek után feltételezzük, hogy Dumbledore soha nem gyanakodott rád? – kérdezte Bellatrix. – Hogy fogalma sincs arról, hogy igazából kihez vagy hűséges, és még mindig feltétel nélkül bízik benned?

– Nagyon jól játszottam a szerepem – mondta Piton. – És elkerülte a figyelmedet Dumbledore legnagyobb gyengéje: mindig a legjobbat feltételezi az emberről. Kitaláltam egy mesét, hogy mély bűntudat gyötör, amiért csatlakoztam hozzájuk. Eltávolodtam a halálfaló úttól, és tárt karokkal befogadott… Bár, ahogy mondtam, soha nem engedett közelebb a sötét varázslatokhoz, mint amennyire muszáj volt. Dumbledore nagyszerű varázsló volt… Oh igen, az volt… (Bellatrix cukkoló hangot adott) A Sötét Nagyúr is elismeri. Azonban örömmel állíthatom, hogy Dumbledore megöregedett. A párbaj a Sötét Nagyúrral a múlt hónapban eléggé megtörte. Azóta egy komoly sérülést szerzett, mivel sokkal lassabbak a reakciói, mint régen voltak. De az eddigi évek alatt soha nem veszítette el a bizalmát Perselus Pitonban és emiatt vagyok nagy értékű a Sötét Nagyúrnak.

Bellatrix még mindig nem tűnt boldognak, bár nem volt biztos benne, mivel támadhatná ezután Pitont. A csendet kihasználva, Piton a testvéréhez fordult.

–Tehát… segítséget szeretnél kérni, Narcissa?

Narcissa felnézett a férfira, arca sokatmondóan bánatos volt.

– Igen, Perselus, én… Azt hiszem, csak te tudsz segíteni nekem. Senki máshoz nem tudok fordulni. Lucius börtönben van és…

Behunyta a szemét és két könnycsepp gördült le az arcán.

–A Sötét Nagyúr megtiltotta, hogy beszéljek erről – folytatta még mindig csukott szemmel Narcissa. – Nem akarja, hogy bárki is tudjon a tervről. Ez… nagyon titkos. De…

– Ha megtiltotta, nem kéne beszélned róla – mondta Piton azonnal. – A Sötét Nagyúr szava törvény.

Narcissa úgy zihált, mintha hideg vízzel locsolták volna le. Bellatrix, mióta belépett a házba, most látszott először elégedettnek.

– Tessék! – mondta diadalom ittasan testvérének. – Még Piton is ezt mondja. Megmondták, hogy nem beszélhetsz, úgyhogy maradj csendben.

De Piton felállt, a kis ablakhoz lépett, a függönyt elhúzva kibámult az elhagyatott utcára, majd egy rántással visszahúzta őket. Narcissa-hoz fordult.

– Az a helyzet, hogy tudok a tervről – mondta halkan. – Egyike a vagyok azon keveseknek, akiknek a Sötét Nagyúr elmondta. Abban az esetben, ha nem avattak volna be engem is a titokba, Narcissa, bűnös lennél a Sötét Nagyúr előtt a hűtlenségedért.

– Gondoltam, hogy te biztosan tudsz róla! – mondta felszabadultabban Narcissa. – Megbízik benned, Perselus…

– Te tudsz a tervről? – kérdezte Bellatrix, elégedett arckifejezése eltűnt, helyébe düh ült. – Tudsz róla?

– Hogyne – mondta Piton. – De milyen segítséget szeretnél tőlem, Narcissa? Ha abban reménykedsz, hogy rá tudom venni a Sötét Nagyurat, hogy gondolja meg magát, attól tartok nincs remény

– Perselus… – suttogta, és újabb könnyek peregtek le fakó arcán. – A fiam… az egyetlen fiam…

– Draconak büszkének kellene lennie – mondta közömbösen Bella. – A Sötét Nagyúr hatalmas kegyben részesítette. És ezt Dracoért mondom: nem hátrált meg a kötelessége elől, úgy tűnt, örült, hogy esélyt kapott, hogy bizonyítson, izgatott a lehetőségtől, hogy…

Narcissa zokogni kezdett, miközben esdeklően nézett Pitonra.

– Azért, mert tizenhat éves, és nem is tudja mennyi mindennel kell szembenéznie! Miért, Perselus? Miért az én fiam? Túl veszélyes. Ez a bosszú Lucius hibájáért, tudom!

Piton nem válaszolt. Elfordult a könnyes tekintetétől, mintha illetlen lenne néznie, de nem tudott úgy tenni, mintha nem hallotta volna.

– Ezért választotta Dracot, ugye? – folytatta. – Hogy Lucius-t büntesse?

– Ha Draco sikerrel jár – válaszolt Piton, még mindig elfordulva tőle –, mindenkinél nagyobb jutalomban fog részesülni.

– De nem fog sikerrel járni! – zokogta Narcissa. – Hogyan boldogulna, mikor maga a Sötét Nagyúr sem…

Bellatrix zihált, Narcissa kezdte elveszteni a fejét.

– Csak úgy értem… Eddig senkinek sem sikerült… Perselus… kérlek… Te vagy, mindig is te voltál Draco kedvenc tanára… Lucius régi barátja vagy… Könyörgöm… Te vagy a Sötét Nagyúr kedvence, a legbizalmasabb tanácsadója… Beszélnél vele? Meggyőznéd?

– A Sötét Nagyurat nem lehet meggyőzni, és nem vagyok annyira ostoba, hogy megkíséreljem – mondta Piton könnyedén. – Nem állíthatom, hogy a Sötét Nagyúr nem mérges Lucius-ra. Luciusnak szabadlábon kellett volna maradnia. Ehelyett foglyul ejtették sok másikkal együtt, és nem tudta visszaszerezni a próféciát. Igen, a Sötét Nagyúr mérges, Narcissa, valóban nagyon mérges.

– Tehát igazam volt, bosszúból választotta Dracot – siránkozott Narcissa. – Nem hiszi, hogy sikerrel járna, azt akarja, hogy próbálkozás közben megöljék!

Mikor Piton nem válaszolt, úgy tűnt Narcissa elveszti a maradék önuralmát is. Felállt, Pitonhoz támolygott és megragadta a talárját. Arcát közel húzta sajátjához, a könnyei a férfi mellkasára hullottak.

– Te megtehetnéd. Te megtehetnéd Draco helyett, Perselus. Neked sikerülne, hát persze, és mindnyájunknál jobban megjutalmazna…

Piton megfogta a csuklóját és eltávolította magáról a nő szorító kezeit. Lenézett könnyfoltos arcára és lassan mondta:

– Szerintem a végén úgyis nekem szánja, hogy megtegyem. De elhatározta, hogy Draconak kell először megpróbálnia. Tudod, abban a valószínűtlen esetben, ha Draco mégis sikerrel járna, én még egy rövid ideig a Roxfortban maradhatnék, tovább teljesíteni a hasznos kémszerepet.

– Más szóval, nem számít, ha Dracot megölik!

– A Sötét Nagyúr nagyon mérges – ismételte halkan Piton. – Nem hallotta a próféciát. Ugyanolyan jól tudod, mint én, Narcissa, hogy nem bocsát meg egykönnyen.

A nő összeesett a férfi lába előtt, sírt és jajgatott a földön.

– Az egyetlen fiam… az egyetlen fiam…

– Büszkének kéne lenned! – vetette oda Bella szívtelenül. – Ha nekem lenne fiam, boldog lennék, ha a Sötét Nagyúr szolgálatára bocsáthatnám!

Narcissa kétségbeesésében felsikkantott és megragadta hosszú, szőke haját. Piton lehajolt, megragadta a kezénél fogva, felemelte, és a visszakísérte a kanapéhoz. Majd öntött neki még egy kis bort és beleerőltette a kezébe.

– Narcissa, elég. Idd ezt meg. Figyelj rám!

Kicsit elcsendesedett; magára öntötte a bort, miközben remegő kézzel kortyolt belőle.

– Talán lehetséges… hogy segítsek Draconak.

A nő felült, arca falfehér volt, szemei hatalmasra tágultak.

– Perselus… ó, Perselus… segítenél neki? Figyelnél rá, hogy ne érje sérelem?

– Megpróbálhatom.

Narcissa eldobta a poharát és az átcsúszott az asztalon. Narcissa előre csúszott a kanapéról, és letérdelt Piton lába elé, kezébe vette a férfi kezét, és hozzá tapasztotta ajkát.

– Ha ott vagy, hogy megvédd… Perselus, megesküszöl? Leteszed a Megszeghetetlen Esküt?

– A Megszeghetetlen Esküt?

Piton arckifejezése üres, olvashatatlan volt. Bellatrix azonban győzedelmes hahotában tört ki.

– Nem figyelsz, Narcissa? Ó, megpróbálja, abban biztos vagyok! A szokásos üres szavak, a szokásos kimászás a felelősség elől… A Sötét Nagyúr parancsára, természetesen!

Piton nem nézett Bellatrixra. Fekete szemei Narcissa könnyel teli kék szemein állapodtak meg, aki még mindig a kezeit szorongatta.

– Persze Narcissa, leteszem a Megszeghetetlen Esküt – mondta csendesen. – Talán a testvéred beleegyezik, hogy a Kötelék legyen.

Bellatrix szája tátva maradt. Piton leguggolt, és Narcissa elé térdelt. Míg Bellatrix ámulva nézett, ők megragadták a másik jobb kezét.

– Szükséged lesz a pálcádra, Bellatrix – mondta hűvösen Piton.

Még mindig bámulva előhúzta.

– És kicsit közelebb kéne jönnöd.

Közelebb lépett, így ott állt fölöttük és az összekapcsolt kezükre emelte pálcáját. Narcissa belekezdett.

– Perselus, figyelni fogsz a fiamra, Dracora, miközben megkísérli teljesíteni a Sötét Nagyúr kérését?

– Igen – szólt Piton.

Egy vékony ragyogó lángnyelv röppent ki a pálcából és keresztülment mindkettőjük kezén, mint egy forró, vörös huzal.

– És mindent megteszel, hogy megvédd a sérülésektől?

– Igen – válaszolta Piton.

Egy második nyelvet lövellt ki a pálca, ami hozzákapcsolódott az elsőhöz, tiszta, izzó, láncot alkotva.

– És ha szükségessé válik… ha úgy néz ki, hogy Draco el fog bukni – suttogta Narcissa, miközben Piton keze megrándult az övében, de nem húzta el –, végrehajtod a tettet, amit a Sötét Nagyúr Draconak adott?

Egy pillanatnyi csend következett. Bellatrix csak bámult, a pálcája az egymást fogó kezükre mutatott, szemei tágra nyíltak.

– Igen – felelte Piton.

Bellatrix meglepett arca vörösen felizzott, miközben a harmadik lángcsóva is kisuhant a pálcából, összekapcsolódva a többivel, tüzes kígyóként vastagon beborítva a két kapaszkodó kezet.