15. fejezet

A Megszeghetetlen Eskü

Ismét hó kavargott a jeges ablakok előtt; gyorsan közeledett a karácsony. Hagrid mostanra saját kezűleg biztosította a szokásos 12 karácsonyfát a nagyterembe. Magyalfüzérek és csillogó díszek tekeredtek a lépcsők korlátaira, örökké égő gyertyák ragyogtak a páncélok sisakjaiból, és nagy fagyöngycsokrok lógtak a folyosókon. Harry közeledtére lányok tömegei húzódtak a csokrok alá, torlaszt képezve ilyenkor a folyosókon. Azonban szerencsére Harry a gyakori éjszakai kirándulásainak köszönhetően szokatlanul jól ismerte a kastély titkos átjáróit, így elég könnyen sikerült fagyöngymentes útvonalakat találnia az órák közt.

Ron, aki korábban inkább féltékenység miatt kényszerült ezeknek a használatára, mint jókedvűségből, egyszerűen csak nevetett rajta. Bár Harry jobban örült ennek az új, nevető, viccelődő Ronnak, mint a rosszkedvű, agresszív verziójának, az új Ronért nagy árat kellett fizetnie. Egyrészt Harrynek bele kellett nyugodnia Lavender Brown folyamatos jelenlétébe, aki minden pillanatot, amit nem Ronnal csókolózva töltött, elpocsékolt pillanatnak tekintett. Másrészt ismét két olyan ember legjobb barátjává vált, akik látszólag soha többet nem fognak egymással beszélni…

Ron, akinek a keze és alkarja még mindig magán viselte a Hermione madártámadása közben szerzett karcolásokat és vágásokat, védekező-sértődött hangon beszélt.

– Nem panaszkodhat – mondta Harrynek. – Krummal csókolózott. És most megtudta, hogy van, aki velem akar csókolózni. Végtére ez egy szabad ország. Nem csináltam semmi rosszat.

Harry nem válaszolt, hanem úgy tett, mintha abban a könyvben lenne elmerülve, amit a másnap reggeli bűbájtanra kellet elolvasni. Mivel eltökélte, hogy Ronnal és Hermionéval is barátságban marad, sok időt töltött szorosra zárt szájjal.

– Soha nem ígértem Hermionénak semmit – dörmögte Ron. – Úgy értem, rendben, elmegyek vele Slughorn karácsonyi partijára, de soha nem mondta… csak barátként… szabad ember vagyok…

Harry lapozott egyet a könyvben, mivel tudta, hogy Ron figyeli. Ron hangja motyogássá gyengült, a tűz hangos pattogásától alig hallhatóvá, bár Harry úgy gondolta, a "Krum" és a "nem panaszkodhat" szavakat ismét hallotta.

Hermione órarendje annyira szoros volt, hogy csak esténként tudott vele nyugodtan beszélgetni, mikor Ron olyan szorosan ölelte Lavendert, hogy nem érzékelte, mit csinál Harry. Hermione nem volt hajlandó a klubhelyiségben ülni, mikor Ron is ott volt. Ezért Harry általában csatlakozott hozzá a könyvtárban, ami azt jelentette, hogy beszélgetéseiket csak suttogva folytathatták.

– Teljesen szabadon csókolhat meg akit csak akar – mondta Hermione, míg Madam Cvikker, a könyvtáros a mögöttük levő polcnál foglalatoskodott. – Fütyülök rá.

Felemelte a pennáját, és olyan durván tette fel egy i-re a pontot, hogy az lyukat ütött a pergamenen. Harry nem szólt semmit. Úgy érezte, hogy a hangja hamarosan eltűnik, olyan keveset használja. Kicsit közelebb hajolt a "Haladó bájitalkészítés"-hez, és folytatta a jegyzetelést az örökké tartó elixírekről, időnként megállva, hogy kibetűzze a Herceg hasznos megjegyzéseit.

– Mellékesen pedig – mondta pár pillanattal később Hermione – óvatosnak kell lenned…

– Utoljára mondom. – mondta kicsit rekedtes hangon Harry, háromnegyed órás hallgatás után – Nem adom vissza ezt a könyvet. A Hercegtől többet tanultam, mint amit Piton vagy Slughorn tanított nekem.

– Nem a hülye, úgynevezett Hercegedről beszélek – mondta Hermione, szúrós pillantást vetve a könyvre, mintha az goromba lett volna hozzá. – Korábbról beszélek. Mielőtt ide jöttem, bementem a lányvécébe. Volt ott legalább egy tucat lány – köztük Romilda Vane – és azon vitatkoztak, hogy adjanak-e be neked szerelmi bájitalt. Mind abban reménykedik, hogy rávehetnek téged arra, hogy elvidd őket Slughorn partijára. Úgy tűnt mindegyikőjük vett Fred és George szerelmi bájitalából, amik attól tartok, valószínűleg működnek.

– Akkor miért nem koboztad el tőlük? – kérdezte Harry. Különösnek tűnt, hogy Hermione szabálybetartási mániája épp egy ilyen kritikus helyzetben hagyja őt cserben.

– Nem voltak náluk az italok – mondta megvetően a lány. – Csak taktikákat beszéltek meg. Mivel kétlem, hogy akár a Félvér Herceg – ekkor még egy megvető pillantást vetett a könyvre – tudna találni egy tucat különböző szerelmi bájitalra egyetlen ellenmérget, én a helyedben egyszerűen csak elhívnék valakit a bálra. Ez rádöbbentené a többieket arra, hogy nincs esélyük. Holnap este lesz a parti, és egyre kétségbeesettebbek.

– Nincs senki, akit elhívnék – motyogta Harry, aki még mindig próbált nem gondolni többet Ginnyre, mint amennyit el tudott viselni. Az álmaiban folyton felbukkant olyan módon, amik nagyon hálássá tették azért, hogy Ron nem tud legilimenciát végrehajtani.

– Hát, csak vigyázz, hogy mit iszol meg, mert Romilda Vane úgy tűnt, komolyan gondolja – mondta hűvösen Hermione.

Feljebb húzta a pergamen lapot, amin az Aritmetika esszéjét írta, és folytatta az írást. Harry tovább figyelte, bár a gondolatai messze jártak.

– Várj egy pillanatra – mondta lassan. – Azt hittem, Frics mindent kitiltott az iskolából, amit a Weasley Varázsvicc Vállalatnál kapni lehet.

– Na és mikor érdekelt bárkit is, hogy Frics mit tiltott ki? – kérdezte Hermione, még mindig az esszéjére koncentrálva.

– De azt hittem, hogy az iskolai baglyokat átkutatják. Hogy lehet mégis, hogy ezek a lányok be tudnak hozni szerelmi bájitalt az iskolába?

– Fred és George parfümnek vagy köhögés elleni bájitalnak álcázva küldi őket – mondta Hermione. – Ez is része a baglyos utánvételi szolgáltatásuknak.

– de jól informált vagy…

Hermione ugyanazzal a szúrós pillantással nézett rá, mint a "Haladó bájitalkészítés" könyvére.

– Minden rá volt írva annak az üvegnek a hátuljára, amit Ginnynek és nekem mutattak a nyáron. Én nem járok körbe, bájitalokat töltve mások poharába… vagy akár úgy téve, ami legalább olyan rossz…

– Igen, nos, ne is törődj vele – mondta gyorsan Harry. – A lényeg az, hogy Fricset át lehet verni, nem? Ezek a lányok valami másnak álcázva juttatnak be dolgokat az iskolába! Tehát miért ne tudta volna Malfoy is behozni a nyakláncot?

– Jaj, Harry… ne kezd már megint…

– Gyerünk, miért ne? – folytatta Harry.

– Nézd – sóhajtott Hermione. – A Subrosa-szenzor érzékeli az átkokat, rontásokat és rejtett bűbájokat, nem? Arra valók, hogy sötét mágiát és sötét mágikus tárgyakat keressenek. Pillanatok alatt érzékeltek volna egy olyan erős átkot, mint ami a nyakláncban volt. De hogy valami véletlenül rossz üvegbe kerül, azt nem érzékelik – egyébként is, a szerelmi bájitalok sem nem sötétek, sem nem veszélyesek.

– Könnyű neked mondanod – motyogta Harry, Romilda Vane-re gondolva.

– Tehát Fricsre hárul az a feladat, hogy észrevegye, hogy az nem egy köhögés elleni bájital. Ő pedig nem túl jó varázsló, kétlem, hogy meg tudná különböztetni egy bájitalt a…

Hermione hirtelen megállt; Harry is hallott valamit. Valaki mozgott mögöttük a sötét könyvespolc mentén. Vártak, majd a következő pillanatban Madam Cvikker keselyű-szerű tekintete jelent meg a sarkon. Beesett arcát, pergamenszerű bőrét és hosszú kampós orrát baljóslatúan világította meg a kezében tartott lámpa.

– A könyvtár bezárt – mondta. – Semmit ne felejtsenek el visszatenni oda, ahonnan kivették. Mit csinálsz azzal a könyvvel te züllött gyerek? – kiabált rá Harryre.

– Ez nem könyvtári, ez az enyém! – mondta sietve Harry, felkapva a "Haladó bájitalkészítés" könyvét az asztalról, mielőtt a könyvtáros megkaparinthatta volna karomszerű kezével.

– Kizsákmányolt – sziszegte. – Meggyalázott! Bemocskolt!

– Ez csak egy könyv, amibe beleírtak! – védekezett Harry.

A nő úgy nézett, mintha menten rohamot kapna; Hermione, aki sietve elpakolta a dolgait, megragadta Harry karját, és kirángatta a könyvtárból.

– Ki fog tiltani a könyvtárból, ha nem vigyázol. Miért kellett magaddal hoznod azt az ostoba könyvet?

– Nem az én hibám, hogy bedühödött. Vagy gondolod, hogy meghallotta, milyen gorombán beszéltél Fricsről? Mindig is úgy éreztem, hogy van köztük valami…

– Ó, ha, ha…

Élvezve, hogy újra normálisan tudnak beszélgetni, visszamentek a klubhelységbe az üres, lámpafényes folyosókon, miközben azon vitatkoztak, vajon Frics és Madam Cvikker titokban szerelmesek-e egymásba.

– Csecsebecse – mondta Harry a Kövér Dámának, mivel ez volt az új, ünnepi jelszó.

– Nektek is – válaszolta huncut mosollyal a Kövér Dáma, majd előrelendült, hogy beengedje őket.

– Szia Harry – szólt Romilda Vane, abban a pillanatban, ahogy bemásztak a portrélyukon. – Kedveled a violalikőrt?

Hermione a válla fölött küldött neki egy "Nem megmondtam?" pillantást.

– Nem, köszönöm – válaszolta gyorsan Harry. – Nem igazán szeretem.

– Hát, ezeket azért fogadd el – mondta Romilda, azzal egy dobozt nyomott Harry kezébe. – Csokis Üst, lángnyelv-whiskyvel töltve. A nagymamám küldte, de én nem igazán szeretem.

– Ó, rendben, nagyon köszönöm – mondta Harry, bár nem igazán tudta, mit is mondjon. – Öhm… én csak… épp oda indultam…

Hermione mögé sietett, közben hangja elerőtlenedett.

– Megmondtam – jelentette ki tömören Hermione. – Minél előbb hívsz el valakit, annál hamarabb fognak békén hagyni, és így legalább…

Hirtelen azonban kifejezéstelenné vált az arca. Épp akkor pillantotta meg Ront és Lavendert, egymás karjaiba fonódva, ugyanabban a székben.

– Hát, jó éjt, Harry – mondta Hermione, és bár még csak 7 óra volt, szó nélkül elsietett a lányok hálótermei felé.

Harry lefeküdt, azzal nyugtatva magát, hogy már csak egy tanítási napon kell átverekednie magát, és Slughorn partiján, majd ő és Ron együtt mennek majd el az Odúba. Mostanra lehetetlennek tűnt, hogy Ron és Hermione még a szünet kezdete előtt kibéküljenek… de talán, valahogy, a szünet időt ad majd nekik hogy lenyugodjanak, jobban átgondolják a viselkedésüket…

Azonban nem volt túl bizakodó, a másnapi átváltoztatástan után pedig – amit kettejük társaságában kellett elviselnie – még kevésbé. Épp akkor kezdték el a roppant bonyolult emberi átváltoztatásokat. Tükrök előtt dolgoztak, az volt a feladatuk, hogy megváltoztassák a szemöldökük színét. Hermione kinevette Ron katasztrofális első próbálkozását, amivel valahogyan sikerült látványos biciklikormány-bajszot csinálnia magának. Ron bosszúból kegyetlenül, de pontosan imitálta Hermione lelkes jelentkezéseit, valahányszor McGalagony feltett egy kérdést. Ezt Lavender és Parvati nagyon szórakoztatónak talált, bár Hermione majdnem elsírta magát. Amint megszólalt a csengő, dolgai felét hátrahagyva kiviharzott a teremből. Harry úgy gondolta, neki most nagyobb szüksége van rá, mint Ronnak, úgyhogy összeszedte a lány holmiait, és utánament. Végül egy emelettel lejjebb talált rá, amint kijön egy lányvécéből Luna Lovegood társaságában, aki bizonytalanul veregette a hátát.

– Ó, szervusz, Harry – köszöntötte őt Luna. – Tudsz róla, hogy az egyik szemöldököd világossárga?

– Szia Luna. Hermione, ott hagytad a dolgaidat…

Felé nyújtotta a könyveit.

– Ó, igen – mondta Hermione elcsukló hangon. Elvette Harrytől a könyveit, majd gyorsan elfordult, próbálva eltakarni, ahogy szemeit törölgette. – Köszönöm, Harry. Nos, azt hiszem, jobb, ha megyek…

Azzal elsietett, nem adva időt Harrynek, hogy megvigasztalja, bár kétségkívül nemigen tudott volna mit mondani neki.

– Egy kicsit zaklatott – mondta Luna. – Először azt hittem, Hisztis Myrtle van benn, de kiderült, hogy Hermione az. Mondott valamit Ron Weasleyről.

– Igen, veszekedtek – mondta Harry.

– Néha nagyon vicces dolgokat mond, nem gondolod? – mondta Luna, ahogy együtt elindultak a folyosón. – De néha egy kicsit szívtelen. Tavaly észrevettem.

– Azt hiszem igen – mondta Harry. Luna ismét bebizonyította, milyen jó érzékkel tud kimondani kellemetlen igazságokat. Harry még sosem találkozott hozzá hasonlóval. – És, hogy telik a félév?

– Ó, elég jól – mondta Luna. – Kicsit magányos vagyok a DS nélkül. Ginny azonban kedves. A minap rávett két fiút, hogy ne hívjon Lükének…

– Lenne kedved eljönni velem ma este Slughorn partijára?

A szavak kiszaladtak Harry száján, mielőtt meg tudta volna állítani őket; úgy érezte, mintha egy vadidegen mondaná ezeket a szavakat.

Luna meglepetten fordította felé dülledő szemeit.

– Slughorn partijára? Veled?

– Igen – mondta Harry. – Vinnünk kell vendégeket, és gondoltam talán lenne kedved… úgy értem… – Harry igyekezett tisztázni a szándékait. – Úgy értem, csak mint barátok, tudod. De ha nem szeretnél… –Mostanra félig már remélte, hogy nem szeretne.

– Ó, nem, nagyon szívesen veled mennék, mint a barátod. – mondta Luna, közben úgy sugárzott az örömtől, ahogy Harry még soha nem látta. – Eddig még soha senki nem hívott meg partira a barátjaként! Ezért festetted be a szemöldököd? A partira? Én is beszínezzem az enyémet?

– Ne! – mondta Harry határozottan. – Az csak egy tévedés, majd megkérem Hermionét, hogy tegye helyre. Akkor majd találkozunk 8-kor a nagyteremben.

– ÁHÁ! – visította felettük egy hang, mire mindketten megijedtek. Egyikük sem vette észre, hogy pont akkor mentek el Hóborc alatt, aki fejjel lefele lógott egy csillárról, és gonoszan mosolygott rájuk.

– Potty elhívta Lükét a partira! Potty kedveli Lükét! Potty kedveli Lüüükééééééét!

Azzal vihogva és sikoltozva elzúgott.

– Potty szerelmes Lükébe!

– Jó az ilyen dolgokat magánügynek megtartani – mondta Harry keserűen. És valóban. Rövid időn belül az egész iskola megtudta, hogy Harry Potter Luna Lovegood-ot viszi el Slughorn partijára.

– Bárkit elvihettél volna! – mondta hihetetlenkedve Ron vacsora közben. – Bárkit! És te Lüke Lovegood-ot választottad?

– Ne hívd így, Ron! – csattant fel Ginny, mikor megállt egy pillanatra Harry mögött, miközben barátaihoz sietett. – Annyira örülök, hogy őt viszed el, Harry. Olyan izgatott.

És továbbment az asztal mellett, hogy Dean leüljön mellé. Harry próbálta magát elégedettnek érezni, amiért Ginny örült, hogy Lunát viszi a partira, de ez nem igazán sikerült neki. Messze tőlük az asztalnál, Hermione egyedül ült, és a vacsorájával játszott. Harry észrevette, hogy Ron titokban őt nézi.

– Bocsánatot kérhetnél tőle – javasolta nyersen.

– Minek, hogy még egy csapat kanári megtámadjon? – motyogta Ron.

– Mi a csuda ütött beléd, hogy kigúnyoltad?

– Nevetett a bajszomon!

– Mint ahogy én is, ez volt a leghülyébb dolog, amit valaha láttam.

De nem úgy tűnt, mintha Ron hallotta volna. Lavender épp akkor érkezett meg Parvatival. Lavender Harry és Ron közé furakodott, és Ron nyaka köré tette karjait.

– Szia Harry –  köszönt Parvati, aki hozzá hasonlóan kicsit kínosan és unatkozva szemlélte két barátjuk viselkedését.

– Szia – mondta Harry. – Hogy vagy? Végülis a Roxfortban maradsz? Hallottam, hogy a szüleid el akartak vinni.

– Egyenlőre sikerült lebeszélnem őket róla – mondta Patil. – Az a Katie-s dolog nagyon megijesztette őket, de mivel azóta nem történt semmi… Ó, szia Hermione!

Parvati vidáman mosolygott. Harry lemerte volna fogadni, hogy szégyelli magát, amiért kinevette Hermionét átváltoztatáson. Harry hátra nézett, és látta, hogy Hermione visszamosolygott rá, ha lehetséges, még vidámabban. A lányok időnként olyan különösek.

– Szia Parvati! – mondta Hermione, egyáltalán nem foglalkozva Ronnal és Lavenderrel. – Jössz Slughorn partijára ma este?

– Nem hívtak meg – mondta szomorúan Parvati. – Szerettem volna menni, nagyon jónak ígérkezik… te ugye mész?

– Igen, 8-kor találkozom Cormac-kel, és…

Olyan hang hallatszott, mintha egy dugót húztak volna ki az eltömött mosogatóból, majd Ron előbukkant. Hermione úgy tett, mintha nem látott vagy hallott volna semmit.

–… együtt megyünk fel a partira.

– Cormac? – kérdezte Parvati. – Mármint Cormac McLaggen?

– Pontosan – mondta édesen Hermione. – Az, aki majdnem – jól kihangsúlyozta a szót – a Griffendél őrzője lett.

– Akkor most vele jársz? – kérdezte Parvati, tágra nyílt szemekkel.

– Ó, igen. Nem tudtad? – kérdezte Hermione, hozzá nem illő vihogással.

– Ne! – kiáltott fel izgatottan Parvati az új pletyka hallatán. – Ez igen, te aztán kedveled a kviddicsjátékosokat. Először Krum, most McLaggen…

– Én a nagyon jó kviddicsjátékosokat kedvelem – javította ki mosolyogva Hermione. – Hát, majd találkozunk… megyek, felkészülök a partira…

Lavender és Parvati azonnal összedugták a fejüket, hogy megbeszéljék ezt az új fejleményt. Mindent, amit ez idáig McLaggen-ről hallottak, és amit eddig gondoltak Hermionéről. Harry magában latolgatta, hogy a lányok milyen mélyre tudnak süllyedni, hogy bosszút álljanak.

A bejárati csarnokba érve látta, hogy szokatlanul nagy számban vártak lányok, és úgy tűnt, mindegyikük rá és Lunára mered. A lány ezüstszínű flitteres ruhát viselt, ami a leselkedődőkből egy bizonyos fokú nevetgélést váltott ki. Ettől eltekintve kifejezetten csinos volt. Harry nagy megkönnyebbülésére Luna nem vette fel sem a retek fülbevalóját, sem a vajsörös kupakokból fűzött láncát, sem pedig a varázsszemüvegét.

– Szia! – mondta. – Mehetünk?

– Persze – válaszolta Luna boldogan. – Hol lesz a buli?

– Slughorn irodájában – felelte Harry, amint felvezette a lányt a márvány lépcsősoron, egyre távolabb a bámuló szemektől és sutyorgó szájaktól. – Hallottad, hogy egy vámpír is jön?

– Rufus Scrimgeour? – kérdezte Luna.

– Micsoda? – lepődött meg Harry. – A Mágiaügyi Miniszterre gondolsz?

– Igen, ő vámpír – felelte Luna magától értetődően. – Apa írt egy nagyon hosszú cikket róla, amint átvette a hatalmat Carameltől, de a Minisztériumból jött valaki, aki nem engedte, hogy leközölje. Nyilván nem akarják, hogy kiderüljön az igazság.

Harry a maga részéről elég kétségesnek találta, hogy Rufus Scrimgeour vámpír lenne, de már megszokta, hogy Luna úgy ismétli apja bizarr elképzeléseit, mintha valóság lenne, úgyhogy inkább nem válaszolt. Ahogy közeledtek Slughorn irodájához, lépésről lépésre jobban hallották a nevetgélő és hangosan beszélgető hangokat, és a zenét.

Vagy eleve így építették, vagy Slughorn varázslata eredményezte, de tény, hogy az ő irodája sokkal nagyobb volt, mint az megszokott. A mennyezetet és a falakat smaragdszínű, karmazsinvörös és arany drapériák borították, ez által kölcsönözve sajátos, sátorszerű kinézetet a helyiségnek. A szoba zsúfolt volt és a tömeget, igazi, tündérek szórta csodálatos vörös fénybe vonta a plafon közepéről függő aranylámpás. Egy távoli sarokból énekszó hallatszott, mandolinnak tűnő kísérettel. Egy csoportnyi elmélyült beszélgetésbe merült idősödő boszorkányt alig érezhető pipafüst lengett körül. Számtalan házimanó próbált utat törni a térdek erdejében, teletömött ezüsttálcáik terhe alatt rogyadozva, amiktől úgy festettek, mint megannyi kis asztalka.

– Harry, fiacskám! – üvöltötte Slughorn, szinte azonnal, amint Harry és Luna beléptek az ajtón. – Gyertek csak, gyertek, rengeteg ember van itt, akiknek mind be szeretnélek mutatni!

Slughorn bojtos bársonysipkát viselt, ami tökéletesen passzolt a szmokingjához. Olyan szorosan markolta Harry karját, mintha abban reménykedne, hogy együtt fognak hoppanálni. Slughorn célirányosan rángatta a parti középpontja felé. Harry megragadta Luna kezét, így vonszolta őt is magával.

– Harry, szeretném neked bemutatni egy volt tanítványomat, Eldred Worple-t. Ő írta a "Vértestvérek: élet a vámpírok között" című könyvet, és persze ő itt a barátja, Sanguini. Worple, egy alacsony, szemüveges ember volt, megragadta Harry kezét és lelkesen rázogatta. A vámpír, Sanguini, aki magas volt és karikák sötétlettek a szemei alatt, épp hogy csak biccentett. Úgy tűnt, kifejezetten unatkozik. Lányok egy kis csoportja állt a közelében, és kíváncsi izgatottsággal méregették őt.

– Harry Potter, egész egyszerűen el vagyok ragadtatva! – mondta Worple, és rövidlátó szemeit Harry arcába meresztette. – Épp a minap kérdeztem Slughorn professzortól, hogy hol késik már Harry Potter életrajza, amire olyan régóta várunk már.

– Igazán? – kérdezte Harry.

– Épp olyan szerény, mint Horace mondta! – álmélkodott Worple. – De most komolyan… – a modora megváltozott, hirtelen üzletiessé változott – Az emberek majd elepednek, hogy többet tudjanak rólad, fiacskám, elepednek! Ha megjutalmaznál néhány interjúval, mondjuk négy- vagy esetleg ötórás alkalmakkal, néhány hónap alatt meglehetne a könyv. A te részedről nagyon kicsi erőfeszítés árán, erről biztosíthatlak, kérdezd csak Sanguinit. Sanguini, maradj mellettem! – szakította félbe önmagát Worple, ugyanis a vámpír a közelben álldogáló lányok felé kezdett oldalazni, szemében éhes pillantással. – Tessék, egyél egy sütit – tette hozzá, elvéve egy süteményt egy arra járó manó tálcájáról, és Sanguini kezébe nyomta, mielőtt visszafordult volna Harryhez. – Fiacskám, fogalmad sincs róla, mennyi pénz van benne…

– A legkevésbé sem érdekel – válaszolta Harry szigorúan. – Elnézést, de most látom, hogy ott az egyik barátom.

Magával rángatta Lunát a tömegbe. Valóban látott a Walpurgis Leányai két tagja között felvillanni és eltűnni egy hosszú barna hajkoronát.

– Hermione! Hermione!

– Harry! Hála az égnek, hogy itt vagy! Szia, Luna!

– Mi történt veled? – kérdezte Harry, mivel Hermione úgy festett, mint aki éppen csak kikászálódott az Ördöghurok csapdájából.

– Megszöktem, vagyis úgy értem, végre leráztam Cormac-ot – mondta Hermione. – Ott, a fagyöngy alatt – tette hozzá magyarázatképp, mert Harry még mindig kérdően nézett rá.

– Megérdemled, amiért vele jöttél – mondta Harry komolyan.

– Úgy gondoltam, ő bosszantaná a leginkább Ront – mondta Hermione tárgyilagosan. – Egy darabig gondolkoztam Zacharias Smith-en is, de aztán azt gondoltam…

– Képes voltál Smitht számításba venni? – háborodott fel Harry.

– Igen, és kezdem bánni, hogy nem őt választottam. McLaggen mellett Gróp egyenesen gentlemannek tűnik. Menjünk tovább erre, itt meg fog látni minket, amilyen magas…

Hármasban átverekedték magukat a szoba másik végébe, útközben egy-egy kupa mézsört is összegyűjtöttek, és csak túl későn vették észre, hogy Trelawney professzor egyedül álldogál ott.

Luna udvariasan köszöntötte a tanárnőt.

– Jó estét, kedvesem – mondta Trelawney némi nehézséggel fókuszálva Lunára. Harry ismételten érezte rajta az égetett sherry szagát. – Mostanában nem látlak az óráimon…

– Nem, idén Firenze tanít – mondta Luna.

– Ó, hát persze – morogta Trelawney részeges dühében. – Vagyis Patás, ahogyan én szoktam hívni magamban. Azt hihetted volna, ugye, hogy most, hogy visszatértem az iskolába, Dumbledore professzor kirúgja a lovat. De nem… megosztjuk az órákat… ezt a sértést, igazán, ez sértés! Ha tudnád…

Trelawney professzor túlságosan spicces volt hozzá, hogy felismerje Harryt. A Firenzét érő dühös kritika hangjai mögött megbújva Harry közelebb húzódott Hermionéhoz, és megkérdezte:

– Egy valamit tisztázzunk: el fogod mondani Ronnak, hogy megzavartad az őrzők kipróbálását?

Hermione felhúzta a szemöldökét.

– Tényleg azt hiszed, hogy ilyen mélyre süllyednék?

Harry szigorú pillantást vetett rá.

– Hermione, ha randizni tudtad hívni McLaggen-t…

– Az más – mondta Hermione méltóságteljesen. – És nem áll szándékomban Ronnak elárulni, mi történt a csapatválogatáson.

– Akkor jó – helyeselt Harry hevesen. – Teljesen összeomlana megint, és ha elveszítjük a következő meccset…

– Kviddics! – dühöngött Hermione. – Tényleg ez minden, ami a fiúkat érdekli? Cormac egyetlen kérdést sem tett fel nekem magamról. Mást se hallgattam tőle már mióta, mint a "Száz nagyszerű védés Cormac McLaggen-től", szünet nélkül… jaj ne, ott jön!

Olyan gyorsan mozgott, mintha hoppanált volna. Az egyik pillanatban még itt volt, a következőben pedig már két hahotázó boszorkány közé préselődött, majd eltűnt.

– Nem láttad Hermionét? – kérdezte McLaggen egy pillanattal később, mikor sikerült átverekednie magát a tömegen.

– Sajnos nem – felelte Harry, és megfordult, hogy bekapcsolódjon Lunáék beszélgetésébe, egy pillanatra elfeledve, kivel is beszélget a lány…

– Harry Potter! – hangzott fel Trelawney mély, remegő hangja, amint észrevette a fiút az este folyamán először.

– Jó estét – köszönt vissza Harry minden lelkesedés nélkül.

– Kedves fiam! – folytatta a tanárnő elragadtatott suttogással. – A pletykák! A történetek! A Kiválasztott! Ó, persze, én már régen tudtam… az ómenek sosem voltak túl fényesek… de miért is nem jöttél vissza jóslástanra? Neked, mindenki másnál fontosabb volna ezt a tárgyat tanulnod!

– Sybill, mindannyian úgy gondoljuk, hogy a mi tantárgyunk a legfontosabb – hallatszott fel egy hangos hang, majd Slughorn, a hang gazdája is feltűnt Trelawney másik oldalán. Egyik kezében egy pohár mézbor volt, a másikban egy hatalmas húsos pite. Túlságosan vörös volt arca, a fején levő sipka pedig ferde volt. – De soha nem láttam még ilyen őstehetséget bájitaltanban! – mondta, elégedett szemét Harryre vetve. – Épp mint az édesanyja! Nagyon kevés ilyen képességű tanítványom volt Sybill, mondhatom, még talán Perselus sem…

Harry megrökönyödésére Slughorn kinyújtotta a karját, és mintha csak a levegőből húzta volna ki, előrángatta Pitont.

– Most már ne lapíts, Perselus, inkább csatlakozz hozzánk – csuklotta boldogan Slughorn. – Éppen Harry kivételes bájitalkeverési képességeiről meséltem! Gondolom a dicsőség egy része a tiéd, hiszen te tanítottad az elmúlt öt évben.

Piton, mivel amúgy is csapdába esett, és nem menekülhetett Slughorn vállait szorító karja alól, összeszűkülő fekete szemeivel meredt Harryre.

– Különös, sosem éreztem, hogy bármire is sikerült volna megtanítanom Pottert.

– Hát akkor minden bizonnyal természetes adottság! – ordított Slughorn. – Látnod kellett volna az Élő Halál Esszenciáját, amit az első óránkon készített! Soha nem volt még diákom, aki ilyen nagyszerű eredménnyel zárta volna az első kísérletét, szerintem még te sem, Perselus.

– Valóban? – mondta Piton, még mindig Harry tekintetébe fúródó szeme kezdett a fiúban rossz érzéseket kelteni.

– Mondd csak Harry, melyik tárgyakat is vetted még fel? – kérdezte Slughorn.

– Sötét varázslatok kivédése, bűbájtan, átváltoztatástan, gyógynövénytan…

– Röviden mindazok a tantárgyak, amik az aurorképzéshez kellenek – mondta Piton és megeresztett egy halvány gúnyos mosolyt.

– Hát igen, mivel hogy az szeretnék lenni – válaszolta Harry provokatív hanghordozással.

– És milyen nagyszerű leszel! – tette hozzá Slughorn boldogan.

– Harry, nem hiszem, hogy aurornak kéne menned – szólt közbe Luna váratlanul. Mindenki rámeredt. – Az aurorok részt vesznek a Rothadtagyar Összeesküvésben. Azt hittem, ezt mindenki tudja. Belülről bomlasztják a Minisztériumot a Fekete mágia és a fogbetegségek kombinációjával.

Harry fél mézsöre az orrában kötött ki, amikor nevetni kezdett. Már csak ezért megérte Lunát hoznia magával. Mikor felnézett serlegéből, még mindig köhögve, de vigyorogva, valami olyant látott, amitől várhatóan még magasabbra majd ugrik a jókedve: Fricset, aki a fülénél fogva rángatta maga után Draco Malfoyt.

– Slughorn professzor! – zihálta Frics remegő tokával, kidülledő szemében a mániákus bűnüldözés őrült fényével. – Ezt a kölyök az emeleti folyosón ólálkodott, mikor elkaptam. Azt állítja, hogy meghívták az Ön bulijára, csak késve indult el. Valóban meghívta?

Malfoy kirángatta magát Frics szorításából, kifejezetten dühösnek nézett ki.

– Jó, akkor nincs meghívásom! – mondta ingerülten. – Megpróbáltam beszökni, most boldog?

– Nem, nem vagyok! – válaszolt Frics, arcán az állítást meghazudtoló kárörömmel. – Bajban vagy ám, bajban bizony! Az igazgató úr megmondta, hogy nincs éjszakai csavargás, csak ha van rá engedélyed, igaz-e!

– Jól van Argus… – intette le Slughorn. – Végtére is karácsony van, és partira jönni még nem bűn. Most az egyszer eltekintünk a büntetéstől, Draco, maradj nyugodtan.

Frics sértett csalódottsága nagyban megjósolható volt, de Harry nem értette, mitől tűnt Malfoy majdnem ugyanannyira boldogtalannak, és mitől nézett Piton Malfoyra részint dühösen és részint – lehetséges volna – rémülten?

Mielőtt Harry végiggondolhatta volna, mit látott, Frics megfordult és magában motyogva elviharzott. Malfoy mosolyra váltott és Slughornnak hálálkodott a nagylelkűségéért, Piton arca pedig ismételten felöltötte a szokásos kifürkészhetetlen arckifejezését.

– Igazán semmiség – mondta Slughorn, próbálván elhessegetni Malfoy köszönetáradatát. – Végső soron ismertem a nagyapádat…

– Aki mindig is nagyra becsülte Önt, uram – tette hozzá Malfoy gyorsan. – Azt mondta, Ön a legnagyszerűbb bájitalkészítő, akit valaha is ismert…

Harry Malfoyra meredt. Nem a nyalizás keltette fel az érdeklődését, már évek óta láthatta, hogyan gyakorolja Pitonon. Sokkal inkább az, hogy Malfoy kifejezetten betegnek tűnt. Jó ideje most látta először közelről Malfoyt; a bőre szürkés árnyalatot öltött és különösen szembetűnő sötét karikák látszottak a szeme alatt.

– Beszélni szeretnék veled, Draco – szólalt meg Piton hirtelen.

– Na de Perselus – csuklott újra Slughorn. – Karácsony van, ne légy vele túl szigorú!

– Én vagyok a házvezető tanára, és nekem kell eldönteni, mennyire vagyok kemény vele – utasította helyre Piton. – Draco, gyere velem!

Elmentek, Malfoy bosszús tekintettel követte tanárát. Harry egy pillanatig tétovázott, aztán megszólalt:

– Luna, egy perc és jövök.

– Persze – válaszolt a lány derűsen, és Harry mintha még hallotta volna menet közben, ahogy folytatja a társalgást a Rothadtagyar Összeesküvésről az őszintén érdeklődő Trelawney-val.

Miután kijutott a buliból, csak magára kellett borítania a láthatatlanná tevő köpönyegét, ami nem ütközött nehézségbe a kihalt folyosón. Sokkal nehezebb volt megtalálnia Pitont és Malfoyt. Mivel tudta, hogy a lábainak zaját úgyis elnyomja a Slughorn irodájából hallatszó zene, futásnak eredt. Talán Piton levitte Malfoyt a saját irodájába? Vagy csak visszakísérte a hálókörletébe? Harry a biztonság kedvéért minden ajtóra rátapasztotta a fülét, amerre csak elrohant, míg a folyosó utolsó ajtajánál hangokat nem hallott. Izgatottan lekuporodott a kulcslyukhoz.

–… nem engedhetünk meg magunknak hibákat, Draco, ha kicsapnak…

– Semmi közöm hozzá, érti?

– Nagyon remélem, hogy az igazat mondod, mert ügyetlen és őrült próbálkozás volt. És máris gyanúsítanak, hogy van hozzá valami közöd.

– És mégis, ki gyanúsít? – kérdezte Malfoy feldúltan. – Utoljára mondom, nem én voltam, világos? Annak a Bell lánynak biztos van valaki ellensége, akiről senki sem tudott – ne nézzen már így rám! Pontosan tudom, hogy mit csinál, nem vagyok hülye, és nem fog összejönni, nyugodtan abbahagyhatja!

Egy darabig csendben voltak, majd Piton megszólalt:

– Látom, Bellatrix nénikéd tanított okklumenciára. Miféle gondolatokat próbálsz eltitkolni a mestered elől, Draco?

– Előle semmit sem, csak azt nem akarom, hogy maga beleavatkozzon!

Harry még jobban rászorította a fülét a kulcslyukra. Mi történhetett Malfoyjal, hogy így beszél Pitonnal? Pitonnal, aki iránt mindig is tiszteletet tanúsított, akit talán még kedvelt is?

– Szóval ezért kerültél egész félévben. Féltél, hogy közbeavatkozom? Tudod, hogy rajtad kívül soha senki nem mert nem megjelenni az irodámban, ha hivattam? Főleg nem többször is?

– Akkor adjon büntetőfeladatot! Jelentsen Dumbledore-nak! – gúnyolódott Malfoy.

Újabb szünet után szólalt meg Piton újra:

– Pontosan tudod, hogy eszemben