19. fejezet

Manónyomozók

– Szóval mindent egybe vetve, nem ez volt Ron legjobb születésnapja? – kérdezte Fred.

Este volt; a gyengélkedő csendes, az ablakok elfüggönyözve, a lámpák meggyújtva. Roné volt az egyetlen foglalt ágy. Harry, Hermione és Ginny körülötte ültek. Egész nap odakinn vártak, és próbáltak bepillantani, valahányszor valaki ki- vagy bement. Madam Pomfrey csak 8 órakor engedte be őket. Fred és George tíz után érkeztek.

– Nem igazán így képzeltük odaadni neked az ajándékunkat – mondta zordan George, miközben egy nagy csomagot tett a Ron melletti szekrényre, és leült Ginny mellé.

– Ja, elképzelésünk szerint tudatánál kellett volna lennie – mondta Fred.

– Lenn voltunk Roxmorstban, arra várva, hogy meglepjük őt – folytatta George.

– Roxmorstban voltatok? – kérdezte felpillantva Ginny.

– Azon töprengtünk, hogy megvesszük Zonko üzletét – mondta búsan Fred. – Végülis egy roxmortsi ág, de nem sok értelme van, ha titeket nem engednek ki a hétvégéken, hogy megvegyétek a cuccainkat… De ne törődjetek most ezzel.

Harry mellé húzott egy széket, és Ron sápadt arcára nézett.

– Hogyan történt pontosan, Harry?

Harry úgy érezte, már vagy századszorra mondja el a történetet. Először Dumbledore-nak, majd McGalagonynak, Madam Pomfreynak, Hermionénak és Ginnynek.

–… aztán lenyelettem vele a bezoárt, erre kicsit könnyebben lélegzett. Slughorn segítségért futott, először McGalagony tűnt fel, majd Madam Pomfrey, és felhozták ide Ront. Azt mondják, rendbe jön. Madam Pomfrey szerint úgy egy hétig kell még itt maradnia… Folyamatosan gyógyszert kell neki adni…

– A fenébe is, mázli, hogy eszedbe jutott az a bezoár – mondta csendesen George.

– Mázli, hogy volt egy a szobában – mondta Harry, aki még mindig megborzongott arra a gondolatra, hogy mi történt volna, ha nem sikerült rátennie a kezét a kis kőre.

Hermione alig hallhatóan szipogott. Egész nap különösen csendes volt. Miután falfehér arccal felrohant Harryhez a gyengélkedő előtt, és tudni akarta, hogy mi történt, szinte egyáltalán nem vett részt Harry és Ginny megszállott beszélgetésében arról, hogyan mérgezték meg Ront, csupán állt mellettük, összeszorított szájjal, rémülten, míg végül be nem engedték őket.

– Anya és apa tudják már? – kérdezte Fred Ginnytől.

– Már látták, egy órája érkeztek. Most Dumbledore irodájában vannak, de hamarosan visszajönnek.

Rövid szünet következett, míg mindannyian nézték, ahogy Ron motyog álmában.

– Szóval az italban volt a méreg? – kérdezte csendesen Fred.

– Igen – válaszolta azonnal Harry. semmi másra nem tudott gondolni, és örült a lehetőségnek, hogy ismét megvitassák. – Slughorn kiöntötte az egészet…

– Vajon bele tudott volna tenni valamit Ron poharába anélkül, hogy láttad volna?

– Valószínűleg – válaszolta Harry –, de miért mérgezné meg Slughorn Ront?

– Passz – mondta rosszallóan Fred. – Nem gondolod, hogy véletlenül felcserélte az üvegeket? És igazából téged akart megmérgezni?

– Miért akarná Slughorn megmérgezni Harryt? – kérdezte Ginny.

– Nem tudom – mondta Fred –, de biztosan sokan vannak, akik meg akarják mérgezni Harryt, nem? "A Kiválasztott", meg a többi.

– Szóval szerinted Slughorn egy halálfaló? – kérdezte Ginny.

– Bármi lehetséges – mondta sötéten Fred.

– Talán az Imperius-átok alatt áll – mondta George.

– Vagy lehet, hogy ártatlan – tette hozzá Ginny. – A méreg lehetett az üvegben is, mely esetben akár Slughorn is lehetett volna az áldozat.

– Ki akarná megölni Slughornt?

– Dumbledore úgy gondolja, Voldemort a saját oldalán akarta tudni Slughornt – mondta Harry. – Slughorn egy évig bujkált, mielőtt a Roxfortba jött volna. És… – visszagondolt az emlékre, amit Dumbledore-nak nem sikerült megszereznie Slughorntól. – És talán Voldemort el akarja tűntetni az útból, talán úgy gondolja, hogy értékes lehet Dumbledore-nak.

– De azt mondtad, hogy Slughorn Dumbledore-nak akarta adni az üveget karácsonyra – emlékeztette Ginny. – Szóval akár Dumbledore is lehetett volna a célpont.

– Akkor a merénylő nem igazán ismerte Slughornt – mondta Hermione. Órák óta először szólalt meg, és úgy hangzott, mintha igen súlyos náthája lenne. – Bárki, aki ismeri Slughornt, tudta volna, hogy igen nagy az esélye annak, hogy egy ilyen finomságot megtart magának.

– Er-my-nee – károgta váratlanul Ron.

Mindannyian elcsendesedtek, aggódva figyelték, azonban egy rövid összefüggéstelen motyogás után folytatta a horkolást.

A kórtetem ajtaja olyan lendülettel nyílt ki, hogy ijedtükbe mindannyian ugrottak egyet. Hagrid jött feléjük. A haja havas volt, kabátja lengett mögötte, számszeríját a kezében tartotta, és kisdelfin-méretű saras lábnyomokat hagyott maga mögött a padlón.

– Egész nap az erdőben voltam! – lihegte. – Aragog rosszabbul van, olvastam neki. Nem voltam itt a vacsoránál, csak most jöttem vissza. Bimba professzor mesélt Ronról! Hogy van?

– Nincs túl rosszul – válaszolt Harry. – Azt mondják, rendbe jön.

– Egyszerre maximum 6 látogató! – szólt Madam Pomfrey, az irodájából kisietve.

– Hagrid a hatodik – mutatott rá George.

– Ó… igen… – mondta Madam Pomfrey, aki, úgy tűnt, több embernek számolta Hagridot a méretei miatt. Hogy elrejtse zavarodottságát, elsietett feltakarítani a saras lábnyomokat.

– Ezt nem hiszem el – mondta rekedten Hagrid, hatalmas, kócos fejét megrázva, miközben Ront nézte. – Egyszerűen nem hiszem el… Nézzétek, ahogy fekszik itt… Ki akarná őt bántani, he?

– Mi is épp erről beszélgetünk – mondta Harry. – Nem tudjuk.

– Talán valaki neheztel a Griffendél kviddicscsapatára, nem? – mondta aggódva Hagrid. – Először Katie, most meg Ron…

– Nem ismerek senkit, aki ki akarná iktatni a kviddicscsapatot – mondta George.

– Wood valószínűleg odavágott volna a mardekárosoknak, ha meg tudná úszni – mondta Fred.

– Nos, nem hiszem, hogy ez a kviddics miatt lenne, de szerintem van kapcsolat a két támadás között – mondta csendesen Hermione.

– Ezt meg miből gondolod? – kérdezte Fred.

– Hát először is mindkettőnek halálosnak kellett volna lennie, és egyik sem lett az, még ha csupán merő véletlenségből is. És másodszorra, sem a méreg, sem a nyaklánc nem ért célba – tette hozzá tűnődve –, ami bizonyos szempontból még veszélyesebbé teszi azt, aki ezek mögött a támadások mögött áll, mert ezek szerint nem érdekli őt, hány emberrel végeznek, míg végül elérik a céljukat.

Mielőtt bárki is válaszolhatott volna erre a baljós bejelentésre, a kórterem ajtaja ismét kinyílt, és Mr és Mrs Weasley sietett be. Előző látogatásuk alkalmával csupán megbizonyosodtak róla, hogy Ron fel fog épülni, most azonban Mrs Weasley szorosan megölelte Harryt.

– Dumbledore elmondta, hogyan mentetted meg őt a bezoárral – szipogta. – Ó, Harry, mit is mondhatnék? Megmentetted Ginnyt… Megmentetted Arthurt… Most pedig Ront.

– Ugyan már… Nem is… – motyogta félszegen Harry.

– Úgy tűnik, a fél családunk neked köszönheti az életét, most hogy belegondolok – mondta Mrs Weasley elcsukló hangon. – Hát, csak annyit mondhatok, hogy szerencsés nap volt a Weasleyk számára, amikor Ron úgy döntött, hogy melléd ül a Roxfort Expressen, Harry.

Harry erre nem tudott mit válaszolni, szerencséjére azonban Madam Pomfrey emlékeztette őket, hogy egyszerre maximum 6 látogató lehet Ron ágyánál. Ő és Hermione felkeltek, Hagrid pedig úgy döntött, hogy velük tart, egyedül hagyva Ront a családjával.

– Ez szörnyű – morogta Hagrid a szakállába, ahogy hárman a márvány lépcsősor felé sétáltak. – Itt ez a sok biztonsági óvintézkedés, és a gyerekek mégis megsérülnek… Dumbledore betegre aggódja magát… Nem mond túl sok mindent, de ezt érezni…

– Nincs semmi ötlete, Hagrid? – kérdezte kétségbeesetten Hermione.

– Szerintem több száz ötlete van, az ő agyával – mondta Hagrid. – Azonban nem tudja, ki küldte azt a nyakláncot, vagy hogy ki tett mérget az üvegbe, különben már elkapták volna, nem? Ami engem igazából aggaszt – mondta Hagrid, lehalkítva hangját, és visszapillantva a válla fölött (Harry a biztonság kedvéért ellenőrizte a mennyezetet is Hóborc miatt) –, hogy meddig maradhat nyitva a Roxfort, ha a gyerekeket támadások érik. Mint a Titkok Kamrájakor, ugye? A szülők pánikba esnek, több szülő kiveszi a gyerekét, és a következő pillanatban a kormányzók tanácsa…

Hagrid elnémult, ahogy egy hosszú hajú nő kísértete sodródott el mellettük, majd fojtott hangon folytatta –… a kormányzók tanácsa már a bezárásunkról beszél mindenki érdekében.

– Csak nem? – mondta aggódva Hermione.

– Nézd az ő szemszögükből – mondta sötéten Hagrid. – Úgy értem, mindig is kockázatos volt egy diákot a Roxfortba küldeni, nem? Valószínűek a balesetek, ha több száz kiskorú varázslót zárnak össze egy helyre, de a gyilkossági kísérlet, az teljesen más. Nem csoda, hogy Dumbledore dühös Pit…

Hagrid megtorpant, és egy ismerős, bűnbánó kifejezés jelent meg az arcán a gubancos fekete szakálla felett.

– Mi van? – kérdezte gyorsan Harry. – Dumbledore dühös Pitonra?

– Én ilyet soha nem mondtam – mondta Hagrid, az arcára kiült ijedtségnél azonban nem tudta volna magát jobban leleplezni. – Nézzétek, mennyi az idő, lassan éjfél, nekem…

– Hagrid, miért mérges Dumbledore Pitonra? – kérdezte hangosan Harry.

– Pszt! – mondta Hagrid, egyszerre idegesen és mérgesen. – Ne kiabálj ilyen dolgokat, Harry, azt akarod, hogy elveszítsem a munkámat? Bár gondolom, ez nem érdekel, most hogy leadtad a Legendás Lénye…

– Ne próbálj bűntudatot ébreszteni bennem, mert nem fog működni! – mondta határozottan Harry. – Mit tett Piton?

– Nem tudom, Harry, nem is kellett volna meghallanom! Én… Nos, épp az erdőből jöttem ki az egyik este, és véletlenül meghallottam, ahogy beszélgetnek… illetve vitatkoznak. Nem szeretem magamra vonni a figyelmet, szóval meglapultam, és megpróbáltam nem figyelni, de eléggé… nos eléggé heves vita volt, és eléggé nehéz volt nem figyelni rá.

– Szóval? – sürgette Harry, ahogy Hagrid nyugtalanul csoszogott.

– Szóval… Csak azt hallottam, ahogy Piton azt mondja, hogy Dumbledore túl sok mindent vesz biztosra, és talán ő… Piton… nem akarja tovább ezt csinálni.

– Mit csinálni?

– Nem tudom, Harry, úgy hangzott, mintha Piton egy kicsit túl lenne dolgoztatva, ez minden… Egyébként Dumbledore egyszerűen kijelentette, hogy ő vállalta el, hogy megteszi ezt, és ez az. Eléggé kemény volt vele. És volt valami arról, hogy Piton nyomozást végez a saját házában, a Mardekárban. Nos, ebben nincs semmi különös! – tette hozzá sietve, ahogy Harry és Hermione jelentőségteljes pillantást váltottak. – Minden házvezető tanárt felkértek, hogy nézzenek utána annak a nyakláncos ügynek…

– Igen, csakhogy Dumbledore nem vitatkozik a többiekkel, ugye? – mondta Harry.

– Nézd – mondta Hagrid, miközben kényelmetlenül forgatta íját a kezében; hangos reccsenés hallatszott, ahogy kettétört. – Tudom, hogy mi a véleményetek Pitonról, Harry, és nem akarom, hogy többet lássatok ebben, mint amennyi van.

– Vigyázz – szólt hirtelen Hermione.

Épp időben fordultak meg, hogy lássák Argus Frics árnyékát felderengeni a mögöttük lévő falon, mielőtt maga a görnyed férfi befordult volna a sarkon.

– Ohó! – zihálta. – Ilyen későn kinn az ágyból, ez büntetést jelent!

– Nem, nem jelent, Frics – mondta tömören Hagrid. – Velem vannak.

– És mi a különbség? – kérdezte ellenszenvesen Frics.

– Egy nyamvadt tanár vagyok, te lopakodó kvibli! – mondta feldühödve Hagrid.

Frics egy kellemetlen sziszegő hang kíséretében dühösen felfújta magát. Ekkor Mrs Norris érkezett meg észrevétlenül, és Frics vékony bokája körül kezdett tekeregni.

– Menjetek – mondta Hagrid a szája szegletéből.

Harrynek nem kellett kétszer mondani. Ő és Hermione elsietett, Hagrid és Frics hangja mögöttük visszhangzott futás közben. Összefutottak Hóborccal a torony fele menet, ő azonban vidáman suhant a kiabálás forrása felé, vihogva és dúdolva,

Hogy ha baj van, és nagy viszály

Hívd Hóborcot, ő is beszáll!

A Kövér Dáma már szundikált, és nem örült túlságosan, hogy felébresztették, de zsémbesen előre lendült, hogy beengedje őket a nyugodt és üres klubhelyiségbe. Úgy tűnt, a többiek még nem tudnak Ron balesetéről. Harry megkönnyebbült: aznap már eleget vallatták. Hermione jó éjt kívánt neki, és elment a lányok hálója felé. Harry azonban ott maradt, leült a tűz mellé, és lenézett az izzó fadarabokra.

Szóval Dumbledore vitatkozott Pitonnal. Annak ellenére, amit Harrynek mondott, annak ellenére, hogy továbbra is kitartott amellett, hogy megbízik Pitonban, elvesztette a türelmét… Úgy vélte, Piton nem próbálkozott eléggé a mardekárosok felderítésével… Vagy talán egy adott mardekáros utáni nyomozással: Malfoyéval?

Vajon ez azért volt, mert Dumbledore nem akarta, hogy Harry valami butaságot csináljon, hogy a dolgokat a saját kezébe vegye, és emiatt tett úgy, mintha Harry gyanúja nem jelentene semmit? Ez valószínűnek tűnt. Vagy akár az is lehet, hogy Dumbledore nem akarja, hogy Harryt bármi is eltérítse az óráktól, vagy feladatától, hogy megszerezze azt az emléket Slughorntól. Talán Dumbledore nem gondolja úgy, hogy helyes lenne beosztottaival kapcsolatos gyanúját megosztania egy 16 éves…

– Szóval itt vagy, Potter!

Harry ijedten pattant fel ültében, pálcával a kezében. Meg volt róla győződve, hogy a klubhelyiség üres. Egyáltalán nem volt felkészülve arra, hogy egy nehézkes test emelkedjen fel hirtelen egy távolabbi székről. Azonban ahogy közelebbről is megnézte, kiderült, hogy csak Cormac McLaggen az.

– Arra vártam, hogy vissza gyere – mondta McLaggen, figyelmen kívül hagyva Harry előhúzott pálcáját. – Biztosan elaludtam. Nézd, láttam, ahogy korábban felvitték Weasleyt a gyengélkedőre. Nem úgy nézett ki, mint aki összeszedi magát a jövő heti meccsre.

Eltartott Harrynek egy ideig, mire rájött, miről beszél McLaggen.

– Ó… Rendben… Kviddics – mondta, miközben visszatette a pálcáját a farmerja övébe, és beletúrt a hajába. – Igen… Valószínűleg nem szedi össze magát.

– Nos, akkor én leszek az őrző, nem? – mondta McLaggen.

– Igen – mondta Harry. – Igen, azt hiszem…

Nem jutott eszébe semmilyen kifogás ellene; végülis McLaggen teljesített második legjobban a próbákon.

– Kitűnő – mondta elégedetten McLaggen. – Szóval mikor fogunk gyakorolni?

– Mi? Ja… Lesz egy holnap este.

– Jó. Figyelj, Potter, beszélnünk kellene előtte. Van néhány remek ötletem a stratégiával kapcsolatban, amit talán hasznosnak találnál.

– Rendben – mondta egykedvűen Harry. – Nos, akkor majd holnap meghallgatom őket. Most elég fáradt vagyok… Szia…

Ron megmérgezésének híre másnap elég gyorsan elterjedt, azonban nem okozott akkora szenzációt, mint a Katie elleni támadás híre. Az emberek valószínűleg úgy gondolták, hogy csak egy baleset volt, elvégre akkor a bájitaltanár szobájában volt, és mivel azonnal kapott ellenmérget, nem történt nagy baj. Valójában a griffendéleseket sokkal jobban izgatta a Hugrabug elleni kviddics mérkőzés, mivel többen is szerettek volna Zacharias Smithen – aki terelőt játszott a csapatban – látványos bosszút állni a Mardekár elleni meccs alatt elkövetett közvetítése miatt.

Harry azonban még soha nem volt ennyire érdektelen a kviddics iránt. Gyorsan Draco Malfoy megszállottjává vált. Még mindig ellenőrizgette a Tekergők Térképét, amikor csak alkalma nyílt rá, néha még kitérőket is tett arrafele, ahol Malfoy volt, de nem észlelt semmi, a megszokottól eltérő viselkedést tőle. És még mindig ott voltak azok a megmagyarázhatatlan időszakok, amikor Malfoy egyszerűen eltűnt a térképről…

Harrynek azonban nem maradt túl sok ideje, hogy ezen a problémán rágódjon a kviddicsedzések, és házi feladatok mellett, és mert bármerre ment, Cormac McLaggen és Lavender Brown folyton ott lihegtek a nyomában.

Nem tudta eldönteni, melyikük az idegesítőbb. McLaggen folyamatosan célozgatott arra, hogy mennyivel jobb végleges védő lenne belőle, mint Ronból, és hogy most, hogy Harry rendszeresen látja őt játszani, biztosan ezen a véleményen lesz majd. Továbbá lelkesen kritizálta a többi játékost, és részletes edzési tervekkel látta el Harryt, így Harry többször is kénytelen volt emlékeztetni rá, hogy ki a csapatkapitány.

Mindeközben Lavender állandóan Harry mellé sompolygott, hogy kibeszélje Ront, ami Harryt majdnem annyira megviselte, mint McLaggen kviddics előadásai. Eleinte Lavender nagyon bosszús volt, amiért senki nem mondta el neki, hogy Ron a gyengélkedőn van – "Úgy értem, én a barátnője vagyok!" – sajnos azonban úgy tűnt, megbocsátotta Harrynek ezt a botlást. Lelkesen folytatott vele mélyenszántó beszélgetéseket Ron érzéseiről, ami egy olyan kényelmetlen tapasztalat volt Harry számára, amiről szívesen megfeledkezett volna.

– Nézd, miért nem beszélsz erről Ronnal? – kérdezte Harry egy különösen hosszú vallatás után, mely során mindent végig beszéltek, onnan kezdve, hogy Ron pontosan mit mondott az új dísztalárjáról, odáig, hogy Harry szerint Ron "komolynak" nevezi-e a Lavenderrel való kapcsolatát.

– Nos, megtenném, de mindig alszik, amikor meglátogatom! – mondta bosszúsan Lavender.

– Tényleg? – kérdezte meglepetten Harry, mivel az ő látogatásaikor Ron teljesen éber volt, és a Dumbledore és Piton közti vita is nagyon érdekelte, és McLaggent is lelkesen szidta.

– Hermione Granger még mindig látogatja? – kérdezte hirtelen Lavender.

– Igen, azt hiszem. Végülis ők barátok, nem? – mondta feszengve Harry.

– Barátok, na ne nevettess – mondta gúnyosan Lavender. – Hetekig nem beszélt vele azután, hogy járni kezdtem vele! Gondolom, most, hogy ilyen érdekes, egyből hízeleg neki…

– Szerinted az, hogy megmérgezték, érdekes? – kérdezte Harry. – Egyébként sajnálom, mennem kell. Ott jön McLaggen, hogy megbeszéljünk valamit a kviddicsről – mondta sietve Harry, és elsietett egy ajtón keresztül, ami szilárd falnak tetette magát. Lesietett egy rövidítésen, ami végül a bájitaltan teremhez vezette, ahová – szerencsére – sem Lavender, sem McLaggen nem tudta őt követni.

A Hugrabug elleni kviddicsmérkőzés reggelén Harry még beugrott a gyengélkedőre, mielőtt kiment volna a pályára. Ron nagyon izgatott volt; Madam Pomfrey nem engedte ki a meccsre, mivel szerinte túlságosan felizgatná magát.

– Szóval hogy alakul McLaggen? – kérdezte idegesen Harrytől, látszólag megfeledkezve arról, hogy már kétszer is feltette ezt a kérdést.

– Már megmondtam neked – mondta türelmesen Harry. – Még ha első osztályú játékos lenne sem akarnám megtartani. Már alig várom, hogy megszabadulhassak tőle. És ha már itt tartunk – tette hozzá, miközben felállt, és kezébe vette a Tűzvillámát –, abbahagynád végre, hogy alvást szimulálsz, amikor Lavender jön hozzád látogatóba? Engem is megőrjít.

– Ó – mondta félénken Ron. – Rendben.

– Ha már nem akarsz vele járni, csak mondd meg neki – mondta Harry.

– Igen… de… Ez nem olyan egyszerű! – mondta Ron. Várt egy kicsit. – Hermione be fog nézni még meccs előtt? – kérdezte egyszerűen.

– Nem, lement a pályára Ginnyvel.

– Ó – mondta savanyú képpel Ron. – Rendben. Akkor sok sikert. Remélem tönkrevered McLagg… Mármint Smitht.

– Megpróbálom – mondta Harry, vállán egyensúlyozva seprűjét. – Majd találkozunk a meccs után.

Lesietett az üres folyosókon; már mindenki odakinn volt, vagy már ülve, vagy a lelátók felé sietve. Épp kinézett az ablakon, ami mellett elment, hogy felmérje, milyen erős a szél, amikor zajt hallott, és megpillantotta Malfoyt, aki felé igyekezett, két rosszkedvű lány társaságában.

Malfoy megállt Harry látványára, egy rövid, örömtelen nevetést hallatott, és továbbsétált.

– Hová mész? – kérdezte Harry.

– Biztosan el fogom neked mondani, Potter, hiszen ez rád tartozik – mosolygott gúnyosan Malfoy. – Jobban tennéd, ha sietnél, már biztosan nagyon várják a "Kiválasztott Kapitányt", "A Fiút, Aki Megnyerte"… Vagy minek is hívnak mostanában.

Az egyik lány akaratlanul elkuncogta magát. Harry ránézett, mire a lány elpirult. Malfoy ellökte Harryt az útból, és mindhárman továbbmentek: befordultak a sarkon, és eltűntek a szem elől.

Harry földbegyökerezett lábbal állt, és nézte, ahogy eltűntek. Ez nagyon dühítő volt; már így is késésben volt a meccsről, és itt ólálkodott Malfoy, a teljesen üres épületben. Ez volt Harry legjobb esélye, hogy kiderítse, mire készül Malfoy. A másodpercek csendesen teltek, és Harry ott maradt, ahol volt, mozdulatlanul, azt a helyet bámulva, ahol Malfoy eltűnt…

– Hol voltál? – kérdezte Ginny, ahogy Harry berohant az öltözőbe. Már az egész csapat átöltözött. Coote és Peakes, a terelők, idegesen ütögették a lábukat az ütőjükkel.

– Találkoztam Malfoyjal – mondta csöndesen Harry, ahogy feje fölé emelte az élénkvörös talárját. – És tudni akartam, hogy mire készül a kastélyban két barátnőjével, miközben mindenki más itt van lenn…

– Számít ez most?

– Hát, nem valószínű, hogy megtudom, vagy igen? – mondta Harry, miközben megragadta a Tűzvillámát, és kiegyenesítette a szemüvegét. – Akkor gyerünk!

És szó nélkül kiment a pályára, fülsüketítő tapsvihar és fújolások kíséretében.

Gyenge szél fújt, felhők csak foltokban voltak, mindenfelé vakító napsütés.

– Trükkös körülmények! – mondta felüdülve McLaggen a csapatnak. – Coote, Peakes, a napból repüljetek ki, így nem fogják látni, hogy jöttök.

– Én vagyok a csapatkapitány, McLaggen, ne osztogass utasításokat – mondta mérgesen Harry. – Csak menj fel a karikákhoz!

Amint McLaggen elment, Harry Coote-hoz és Peakes-hez fordult.

– Azért a napból repüljetek ki – mondta nekik kelletlenül.

Kezet rázott a Hugrabug kapitányával, és Madam Hooch sípjelére elrúgta magát a földtől, és a levegőbe emelkedett. Magasabbra repült, mint csapata többi tagja, a pálya felett körözött, és a cikeszt kereste. Ha elég hamar el tudná kapni, talán lenne esélye arra, hogy visszaérjen a kastélyba, magához vegye a Tekergők Térképét, és megtudja, mit csinál Malfoy…

– A Hugrabugos Smithnél van a kvaff – mondta egy álmatag hang. – Ő volt az előző meccs kommentátora, és Ginny Weasley belerepült, szerintem szándékosan, nagyon úgy nézett ki. Smith eléggé goromba volt akkor a griffendélesekkel, gondolom most már bánja, hogy ellenük játszik. Ó, nézzétek, elhagyta a kvaffot, Ginny szerezte meg tőle, kedvelem őt, igazán kedves…

Harry lenézett a kommentátor emelvényére. Csak nem engedte senki, hogy Luna kommentáljon? De még onnan fentről sem lehetett eltéveszteni azt a hosszú, piszkosszőke hajat, sem a vajsörös dugókból készült fülbevalót… Luna mellett McGalagony professzor állt, aki eléggé feszélyezve érezte magát, mintha tényleg lettek volna kételyei ezzel a kinevezéssel kapcsolatban.

–… Most azonban az a nagy hugrabugos játékos szerezte meg a kvaffot, nem emlékszem a nevére, valami Bibble… Nem, Buggins…

– Cadwallader! – mondta hangosan McGalagony professzor Luna mellett. A tömeg nevetett.

Harry körbepillantott a cikesz után; nem volt semmi nyoma. Pillanatokkal később Cadwallader pontot szerzett. McLaggen ordibálva kritizálta Ginnyt, amiért kiengedte a kvaffot a kezéből, melynek következtében nem vette észre, ahogy a nagy, piros labda a jobb füle mellett repült el.

– McLaggen, leszel szíves arra figyelni, amit csinálnod kéne, és békén hagyni a többieket! – kiáltotta Harry, az őrzője felé fordulva.

– Nem igazán mutatsz jó példát! – kiáltotta vissza McLaggen, dühösen, vörös fejjel.

– És Harry Potter most éppen az őrzőjével vitatkozik – mondta nyugodt hangon Luna, miközben mind a hugrabugos, mint a mardekáros szurkolók tapsoltak és gúnyolódtak. – Nem hiszem, hogy ez segít neki abban, hogy megszerezze a cikeszt, de talán ez egy jó trükk…

Mérgesen és káromkodva Harry megfordult, folytatta körözését a pálya felett, miközben az eget fürkészte a kicsi, szárnyas aranylabda után kutatva.

Ginny és Demelza egymás után két gólt szereztek, ezzel okot adva a vörös-aranyba öltözött szurkolóknak az éljenzésre. Majd Cadwallader ismét gólt szerzett, kiegyenlítve az állást, Luna azonban nem úgy tűnt, mintha észrevette volna. Látszólag egyáltalán nem érdekelték olyan földi dolgok, mint a pontállás, és folyamatosan próbálkozott olyan dolgokra terelni a tömeg figyelmét, mint érdekes alakú felhők, és annak lehetősége, hogy Zacharias Smith, akinek mindezidáig nem sikerült egy percnél hosszabb ideig megszereznie a kvaffot, vajon egy "Vesztesek Végzete" nevű valamitől szenved.

– 70-40 a Hugrabug javára! – kiáltotta McGalagony professzor Luna megafonjába.

– Már olyan sok? – kérdezte bizonytalanul Luna. – Ó, nézzétek! A Griffendél őrzője megszerezte az egyik terelő ütőjét.

Harry megfordult a levegőben. És tényleg, McLaggen, valamilyen csak számára érthető okból, elvette Peakes ütőjét, és úgy tűnt, épp bemutatót tart, hogyan kell elütni a gurkót a közeledő Cadwallader felé.

– Azonnal visszaadod neki azt az ütőt, és eltakarodsz a karikákhoz! – ordította Harry, McLaggen felé száguldva, épp amikor erőteljesen a gurkó felé ütött, azonban rosszul találta el.

Egy vakító, émelyítő fájdalom… Egy fényes villanás… Távoli sikoltozások… És egy hosszú alagúton keresztülzuhanás érzése…

A következő dolog, amit Harry észrevett, hogy egy kellemesen meleg és kényelmes ágyon fekszik, és egy lámpát néz, ami körkörös fényt bocsát az árnyékos plafonra. Ügyetlenül felemelte a fejét. Bal oldalán egy ismerős, szeplős, vörös hajú személy volt.

– Kedves tőled, hogy beugrottál – mondta vigyorogva Ron.

Harry pislogott, és körbenézett. Hát persze: a gyengélkedőn volt. A kinti ég mélykék volt, karmazsin sugarakkal. A meccsnek valószínűleg már órák óta vége van… Mint ahogy annak a reménynek is, hogy sarokba szoríthatja Malfoyt. Harry feje furcsán nehéznek tűnt. Felemelte a kezét, és feszes, turbánszerű kötést érzett rajta.

– Mi történt?

– Koponyatörés – mondta Madam Pomfrey, miközben kisietett, és visszanyomta a párnákra. – Semmi ok az aggodalomra, azonnal meggyógyítottam, de bent tartalak ma estére. Néhány óráig nem szabad megerőltetned magad.

– Nem akarok estére itt maradni – mondta mérgesen Harry, felülve, és ledobva magáról a takaróját. – Megkeresem McLaggent, és megölöm.

– Attól tartok, ez lefedi a túlerőltetés fogalmát – mondta Madam Pomfrey, miközben határozottan visszanyomta az ágyra, és fenyegetően felemelte a pálcáját. – Addig maradsz itt, amíg el nem engedlek, Potter, vagy szóljak inkább az igazgató úrnak?

Visszasietett az irodájába, és Harry duzzogva visszafeküdt a párnákra.

– Nem tudod, mennyivel vesztettünk? – kérdezte Rontól, összeszorított fogakkal.

– De, igen, tudom – mondta bocsánatkérően Ron. – A végeredmény 320:60 volt.

– Csodálatos – mondta dühösen. – Igazán csodálatos! Ha elkapom McLaggent…

– Nem hiszem, hogy el akarnád kapni, akkora, mint egy troll – mondta Ron. – Személy szerint úgy gondolom, sokkal inkább a Hercegnek azzal a körömnövesztő átkával kellene próbálkozni. Különben is, a csapat többi tagja valószínűleg elbánnak vele, még mielőtt kijutsz innen, nem túl boldogok… – Ron hangjában elfojtott vidámság érződött. Harry tudta, hogy egyáltalán nem volt izgatott amiatt, hogy McLaggen ennyire elszúrta a dolgot. Harry ott feküdt, a plafonon lévő fényfoltra bámulva. Nemrég meggyógyított feje már nem fájt, ellenkezőleg, a kötözés alatt kifejezetten kényelmes volt.

– Hallottam innen a meccs kommentárját – mondta Ron, nevetéstől remegő hangon. – Remélem, mostantól végig Luna fogja csinálni… Vesztesek Végzete…

Harry azonban túl dühös volt ahhoz, hogy ezt viccesnek találja, és egy idő múlva Ron elcsendesedett.

– Ginny itt járt, mialatt eszméletlen voltát – mondta egy hosszú szünet után, és Harry képzelete egyből átállt az új képre, melyben Ginny zokogott élettelen teste felett, megvallotta neki mély vonzódását, miközben Ron áldását adta rájuk… – Azt mondta, éppen hogy időben érkeztél a meccsre. Ez hogy történt? Elég hamar elmentél innen.

– Ó… – mondta Harry, ahogy magához tért az ábrándozásból. – Igen… Nos, láttam Malfoyt a kastélyban, két lány társaságában, akik láthatóan nem akartak vele lenni. És ez már a második alkalom, amikor nem volt lenn a kviddicspályán a többiekkel; a múltkori meccset is kihagyta, emlékszel? – Harry sóhajtott. – Most már azt kívánom, bárcsak követtem volna, a meccs hatalmas kudarc volt…

– Ne légy ostoba – mondta élesen Ron. – Nem hagyhatsz ki egy kviddics meccset, csakhogy Malfoyt kövesd, te vagy a csapatkapitány!

– Tudni akarom, mire készül – mondta Harry. – És ne mondd nekem, hogy ezt az egészet csak kitalálom. Azok után ne, hogy hallottam a közte és Piton közti…

– Soha nem mondtam, hogy csak kitalálod – mondta Ron, miközben felkönyökölt az ágyon, és rosszallóan Harryre tekintett –, de nincs olyan szabály, ami szerint itt egyszerre csak embernek lehetnek tervei! Egy kicsit kezdesz Malfoy megszállottjává válni, Harry. Úgy értem, csak azért kihagyni egy meccset, hogy kövesd őt…

– El akarom kapni! – mondta csalódottan Harry. – Úgy értem, hova megy, amikor eltűnik a térképről?

– Nem tudom… Roxmorts? – javasolta ásítva Ron.

– Még soha nem láttam egyik titkos alagútban sem a térképen. Amúgy is, szerintem most már figyelik azokat is, nem gondolod?

– Hát, nem tudom – mondta Ron.

Csend telepedett közéjük. Harry töprengve felbámult a felette lévő fénykörre…

Bárcsak rendelkezne Rufus Scrimgeour hatalmával, követtethetné Malfoyt, sajnos azonban Harrynek nem volt egy egész irodányi aurorja, akik csak az utasítására várnak… Futólag eszébe jutott, hogy talán a DS-esekkel csapdát állíthatnának, de még ekkor is ott volt az a probléma, hogy hiányoznának az órákról. Elvégre legtöbbjüknek még mindig zsúfolt volt az órarendje…

Mély horkoló hangok jöttek Ron ágya irányából. Egy idő után Madam Pomfrey kijött az irodájából, akkor már hálóinget viselve. Egyszerűbb volt alvást tettetni; Harry az oldalára fordult, és hallgatta, ahogy a boszorkány intésére a függönyök behúzzák magukat mögötte. A lámpák elhalványodtak, miközben visszament az irodájába; hallotta az ajtót becsukódni mögötte, és tudta, hogy épp lefekvéshez készül.

Ez volt, idézte fel emlékezetében a sötétben, a harmadik alkalom, hogy kviddicssérülés miatt hozták be a gyengélkedőre. Legutóbb a pályán megjelenő dementorok miatt leesett a seprűről, előtte pedig minden csontját eltávolította a kezéből az az ostoba Lockhart professzor… Ez idáig az volt a legfájdalmasabb sérülése… Emlékezett arra a gyötrelemre, amit egy karnyi csont visszanövesztése okozott neki aznap éjszaka, és ami semmivel sem tette kellemesebbé egy váratlan, késő esti látogató…

Harry felpattant, szíve vadul kalapált, fején a kötés félrecsúszott. Végre rájött a megoldásra. Volt egy lehetősége, hogy Malfoyt kövesse… Hogyan is felejthette el, miért is nem gondolt rá korábban? Azonban az volt a kérdés, hogy hogyan hívja elő? Mit kellene tennie? Csendesen, próbaképp Harry a sötétbe szólt.

– Sipor?

Egy hangos csattanás, majd dulakodás és cincogás zaja töltötte meg a csendes szobát. Ron egy vakkantás kíséretében ébredt fel.

– Mi folyik?

Harry gyorsan Madam Pomfrey irodájának ajtajára mutatott, és Muffliato!-t motyogott, nehogy futva jöjjön ki a javasasszony. Majd az ágy végébe mászott, hogy jobban megnézhesse, mi folyik ott.

Két házimanó fetrengett a padlón a kórterem közepén, egyikük egy összement, gesztenyebarna pulóvert és több kötött sapkát, a másik egy régi, piszkos rongyot, ami lágyékkötőként volt a derekára kötve. Majd egy újabb hangos durranással Hóborc, a kopogószellem is megjelent a levegőben a birkózó manók fölött.

– Ezt néztem, Potty! – mondta dühösen Harrynek, ujjával a lentebb folyó harcra mutatva, mielőtt hangosan vihogni nem kezdett. – Nézd a pici perlekedő manókat, harapd, harapd, üsd, üsd!

– Sipor ne merje Harry Pottert sértegetni Dobby előtt, ne merje, különben Dobby majd befogja Sip