25. fejezet

A kihallgatott látó

Úgy tűnt a hír, miszerint Harry Potter Ginny Weasleyvel járt, igen sok emberben, főképp a lányokban, keltett érdeklődést. Az elkövetkező pár hétben Harry boldogan fedezte fel az újdonsült érzést, hogy abszolút nem érdekli a pletyka. Végülis nagyszerű változás volt, hogy végre olyasmi miatt beszélnek róla, ami olyan boldoggá tette, mint már rég semmi, és nem azért, mert valamiféle sötét varázslattal kapcsolatos szörnyű dologba keveredett.

– Azt gondolnád, az embereknek van ennél jobb témájuk is – mondta Ginny, ahogy a klubhelyiség padlóján ücsörögve, Harry lábának dőlve a Reggeli Prófétát bújta. – Egy hét alatt három dementortámadás történt és az egyetlen dolog, ami Romilda Vane-t érdekli az az, hogy igaz-e, hogy egy hippogriff van a mellkasodra tetoválva…

Ron és Hermione dőltek a nevetéstől. Harry nem törődött velük.

– Mit mondtál neki?

– Azt, hogy az egy magyar mennydörgő – felelte Ginny, majd szórakozottan lapozott egyet. – Az sokkal férfiasabb.

– Kösz – mondta Harry vigyorogva. – És mit mondtál neki Ronéról?

– Azt, hogy az egy puffskein, de azt nem mondtam, hogy hol.

Ron haragosan nézett, ahogy Hermione egyre jobban elkezdett nevetni.

– Vigyázzatok – mondta Ron Harryre és Ginnyre mutatva. – Csak mert engedélyt adtam, nem jelenti azt, hogy nem vonhatom vissza…

– Az engedélyed? – mondta gúnyosan Ginny. – Mégis mióta kell nekem az engedélyed bármihez is? És egyébként is te magad mondtad, hogy akkor már inkább Harry, mint Michael vagy Dean.

– Ja, inkább – felelte Ron kelletlenül. – És addig, míg el nem kezditek mindenki előtt nyalni-falni egymást.

– Te hitvány képmutató! És mi van veled meg Lavenderrel, akik úgy járnak-kelnek mindenfelé, mint két angolna? – érdeklődött Ginny.

De ahogy elérkezett a július, Ron türelme nem került komolyabb tesztelés alá, hiszen Harry és Ginny egymással töltött ideje igencsak megcsappant. Ginny RBF vizsgái a küszöbön álltak és a lánynak muszáj volt az éjszakákat ismétléssel töltenie. Egyik este, mikor Ginny elvonult a könyvtárba és Harry a klubhelyiségben ücsörgött az asztalnál elvileg azért, hogy befejezze a gyógynövénytan házi feladatát, de valójában a tónál Ginnyvel együtttöltött különösen boldog ebédidei órát élte újra, Hermione bukkant fel és egy kellemetlenül céltudatos arckifejezéssel lehuppant Harry és Ron közé.

– Beszélni akarok veled, Harry.

– És miről? – kérdezte gyanakodva Harry. Épp a minap hordta le őt azért, mert eltereli Ginny figyelmét, mikor a lánynak a vizsgáira kéne készülnie.

– Az úgynevezett Félvér Hercegről.

– Jaj, ne kezd már megint – morgott Harry. – Nem felejthetnénk már el a témát?

Harry még nem mert visszamenni a Szükség Szobájába, hogy elhozza a könyvet és a bájitaltan órán való szereplése is ennek megfelelően hanyatlott – bár Slughorn, aki kedvelte Ginnyt, mindezt viccelődve a szerelemnek tudta be. Harry biztos volt benne, hogy Piton még nem adta fel a reményt, hogy megkaparintsa a Herceg könyvét, és elhatározta, otthagyja a könyvet, amíg Piton figyelme lankadni nem kezd.

– Nem vagyok hajlandó elfelejteni – mondta határozottan Hermione. – Nem, amíg meg nem hallgatsz. Szóval megpróbáltam rájönni, ki az, akinek fekete átkok gyártása lehetett a hobbija…

– Ez nem volt a fiú hobbija…

– Fiú, fiú… Ki mondta, hogy ő fiú?

– Ezt már túltárgyaltuk, Hermione – vágott közbe Harry. – Herceg, Hermione, Herceg!

– Rendben! – felelte Hermione, ahogy kipirosodott arccal előhalászott a zsebéből egy nagyon régi újságcikket és levágta az asztalra Harry elé. – Nézd meg ezt! Nézd meg a képet!

Harry felemelte a gyűrött papírfecnit és az idők során megsárgult mozgó képre pillantott. Ron szintén odahajolt, hogy rápillantson. A képen egy vékony, tizenöt év körüli lány volt. Nem volt szép; egyszerre tűnt ingerültnek és mogorvának, sűrű szemöldöke és hosszúkás, sápadt arca volt. A fénykép alatt az a felirat állt: Eileen Prince, a roxforti Gobstones csapatának kapitánya.

– Na és? – kérdezte Harry, ahogy átfutotta a képhez tartozó rövid cikket. Az egy meglehetősen unalmas hír volt egy iskolán belüli versenyről.

– A lány neve Eileen Prince. Prince, Harry.

Egymásra néztek, majd Harrynek leesett, mire céloz Hermione. Erre elnevette magát.

– Ki van zárva.

– Micsoda?

– Azt hiszed ő volt a Félvér Herceg? Ó, na ne már.

– Miért is ne? Harry, a varázsvilágban nincsenek igazi hercegek! Ez lehet egy becenév, egy cím, amit valaki kitalált magának, vagy éppenséggel lehet egy valódi név is, nem? Hallgass ide! Ha mondjuk az apja egy Prince vezetéknevű varázsló, az anyja pedig mugli származású volt, akkor ő lehet egy "félvér Herceg"!

– Igen, ez nagyon eredeti, Hermione…

– Igenis lehetséges! Talán büszke volt arra, hogy félig Herceg származású.

– Figyelj, Hermione, én tudom, hogy ez nem egy lány. Csak tudom és kész.

– Az igazság az, hogy nem hiszed, hogy egy lány elég okos is lehet – mondta mérgesen Hermione.

– Öt veled töltött év után hogyan lennék képes azt hinni, hogy a lányok nem okosak? – kérdezte Harry megütközve Hermione kijelentésén. – Abból gondolom, ahogyan ír. Szimplán tudom, hogy a Herceg fiú volt. Hidd el, tudom. Ennek a lánynak semmi köze az egészhez. Amúgy meg honnan szerezted ezt?

– A könyvtárból – hangzott Hermione előre sejthető válasza. – Egy egész halom régi Próféta van odafenn. Szóval megyek, és ha tudok, még többet kiderítek Eileen Prince-ről.

– Jó mulatást – mondta Harry kissé feldúltan.

– Úgy lesz – felelte Hermione. – És a legelső hely, ahol meg fogom nézni – vágta oda Harrynek, ahogy a portrélyukhoz ért – a régi bájital díjak jegyzéke.

Harry mérgesen nézett rá egy pillanatig, majd folytatta a sötétedő égbolt kémlelését.

– Csak nem képes túltenni magát azon, hogy bájitaltanon jobban szerepelsz, mint ő – mondta Ron, majd visszatért az "Ezer bűvös fű és gomba" című könyvéhez.

– Ugye te nem tartasz őrültnek, amiért vissza akarom kapni azt a könyvet?

– Persze, hogy nem – jelentette ki Ron. – A Herceg egy zseni volt. Különben is… A bezoár tippje nélkül… –  majd jelentőségteljesen keresztülhúzta az ujját a torkán. – Most nem lennék itt, hogy ezt megvitassuk, nem igaz? Egyáltalán nem azt mondom, hogy az az átok, amit Malfoyon használtál, remek volt…

– És sem – felelte gyorsan Harry.

– De gyorsan rendbejött, nem? Sec perc alatt talpra állt.

– Igen – mondta Harry. Ez tökéletesen igaz volt, bár a lelkiismerete még mindig nehezen birkózott meg vele. – Hála Pitonnak…

– Erre a szombatra is kaptál büntetést Pitontól? – folytatta Ron.

– Igen, és a következő szombatra, az azt követőre és az az utánira is… – sóhajtott Harry. – És már most célozgatott rá, hogy ha nem végzek az összes dobozzal év végére, jövőre is folytatni fogjuk.

Harry különösen irritálónak találta ezeket a büntetéseket, hiszen abból a már eleve korlátozott időből vettek el, amit Ginnyvel tölthetett volna. Mostanában komolyan elgondolkodott rajta, hogy Piton vajon tud-e a dologról, mert mostanság egyre későbbi időpontokban engedte el Harryt. Sőt, folyton megjegyzéseket tett arra, hogy Harry elszalasztja a remek időjárást és mindazt a lehetőséget, amit az magában hordozott. Jimmy Peakes, aki egy tekercs pergamennel bukkant fel mellette, kizökkentette Harryt a keserű merengésből.

– Kösz, Jimmy… Hé, Dumbledore-tól jött! – mondta Harry, majd letekerte a pergament és átfutotta az üzenetet. – Azt akarja, hogy menjek az irodájába, amilyen gyorsan csak tudok!

– A fene – suttogta Ron elámulva. – Ugye nem hiszed… Nem talált még…

– Jobb, ha megyek és megnézem, nem? – kérdezte Harry ahogy talpra szökkent.

Kisietett a klubhelyiségből, amilyen gyorsan csak bírt, végigment a hetedik emeleti folyosón, ami kihalt volt, leszámítva Hóborcot, aki elsuhant az ellenkező irányba, miközben szokás szerint krétadarabokat hajigált Harryre és hangosan vihogott, ahogy kitért Harry védekező bűbájai elől. Mikor Hóborc eltűnt, újra csend lett a folyosón. Mivel csupán negyed óra volt hátra a takarodóig, a legtöbben már visszatértek a klubhelyiségeikbe. Harry hirtelen egy sikolyt és csörömpölést hallott. Megtorpant és fülelt.

–Hogy… merészeled… te… áh!

A zaj a közelben lévő folyosóról jött. Harry odaszaladt, pálcáját készenlétben tartva bevágott a saroknál és meglátta Trelawney professzort kiterülve a padlón, fején a szokásos kendői egyike, mellette sherrys üvegek, egy közülük eltört.

– Professzor…

Harry odasietett és felsegítette Trelawney-t. Az egyik csillogó gyöngysora belegabalyodott a szemüvegébe. Hangosan csuklott egyet, megtapogatta a haját, majd Harry segítő karjába kapaszkodva felhúzta magát.

– Mi történt, professzor?

– Jó, hogy kérdezed! – visította fülsüketítő hangon. Épp erre sétáltam és bizonyos sötét előjeleken töprengtem, melyeket történetesen látni véltem…

Harry nem igazán figyelt oda rá. Épp ekkor vette észre, hogy hol is állnak: a falon tőlük jobbra ott volt a táncoló trollokat ábrázoló falikárpit, balra pedig a sima falfelület, amely mögött ott rejtőzött a…

– Professzor, Ön megpróbált bejutni a Szükség Szobájába?

–… előjeleket, melyeket méltóztattak… Micsoda?

Trelawney hirtelen idegesnek tűnt.

– A Szükség Szobája – ismételte Harry. – Oda próbált meg bejutni?

– Én… Nos… Én nem tudtam, hogy a diákok tudnak róla…

– Nem mindegyik – felelte Harry. – De mi történt? Sikított… Úgy hangzott, mintha megsérült volna…

– Én… Nos – mondta Trelawney, ahogy védekező módon maga köré húzta a kendőjét és felnagyított szemeivel letekintett Harryre. – Én biztonságba szerettem volna helyezni… Bizonyos… Személyes tárgyakat a Szobában… – Ezután motyogott még valamit "aljas rágalmakról".

– Értem – mondta Harry, ahogy lepillantott a sherrys üvegekre. – De nem tudott bejutni és elrejteni őket?

Harry ezt igen furcsának találta. Végtére is neki feltárult a Szoba, amikor a Félvér Herceg könyvét akarta elrejteni.

– Ó, sikerült bejutnom – mondta Trelawney professzor a falat szemlélve. – De valaki már volt odabenn.

– Valaki odabenn? Kicsoda? – kérdezte Harry. – Ki volt odabenn?

– Fogalmam sincs – mondta Trelawney professzor kicsit meglepődve Harry sürgető hangszínén. – Besétáltam a Szobába és egy hangot hallottam, ami még soha életemben nem történt meg velem, miközben elrejtettem… Úgy értem, használtam a Szobát.

– Egy hangot? Mit mondott?

– Nem tudom, hogy mondott-e valamit – mondta Trelawney. – Az a hang… Ujjongott.

– Ujjongott?

– Örömittasan – bólogatott Trelawney.

– Női vagy férfihang volt?

– Hát azt mondanám férfi – válaszolta Trelawney professzor.

– És vidámnak hangzott?

– Nagyon vidámnak.

– Mintha ünnepelne valamit?

– Kétség kívül.

– És aztán mi történt?

– Aztán odakiáltottam, hogy "Ki van ott?".

– Nem tudta volna kideríteni anélkül, hogy megkérdezi? – kérdezte Harry kissé frusztráltan.

– A Belső Szem – mondta Trelawney professzor méltóságteljesen, kendőit és gyöngysorait kiegyenesítve – sokkal fontosabb dolgokat kémlelt, mint az evilági lét örömujjongásai.

– Értem – mondta Harry sietősen. Már épp elégszer hallott Trelawney Belső Szeméről. – És megmondta a hang, hogy ki van ott?

– Nem, azt nem. Minden koromsötét lett és a következő dolog, amire emlékszem az az, hogy egyenesen kitaszítanak onnan.

– És ezt nem látta előre? – érdeklődött Harry, aki nem bírta megállnia a kérdést.

– Nem, én nem, hiszen, amint azt már említettem, korom… – majd elhallgatott és gyanakvóan Harryre pillantott.

– Szerintem jobban tenné, ha elmondaná Dumbledore professzornak – mondta Harry. – Tudnia kéne Malfoy ünnepléséről… Úgy értem arról, hogy valaki kihajította önt a Szükség Szobájából.

Harry meglepetésére Trelawney professzor gőgösen kihúzta magát a javaslat hallatán.

– Az igazgató úr értésemre adta, hogy jobb szeretné, ha ritkábban látogatnám – mondta hűvösen. – Én pedig nem keresem olyanok társaságát, akik az enyémet nem becsülik. Ha Dumbledore úgy látja jónak, hogy figyelmen kívül hagyja a kártya figyelmeztetéseit…

Majd a csontos kezével hirtelen megragadta Harry csuklóját.

– Újra és újra, nem számít, hogyan terítem ki őket…

És egy színpadias mozdulattal előhúzott egy kártyalapot a kendői alól.

–… a villámsújtotta torony – suttogta. – Balsors. Szerencsétlenség. És egyre csak közeledik…

– Értem – mondta Harry ismét. – Nos… Én még mindig úgy gondolom, hogy beszélnie kéne Dumbledore-ral erről a hangról, és hogy minden elsötétült, meg hogy kidobták a Szobából…

– Úgy gondolod? – Trelawney professzor úgy tűnt, egy pillanatig fontolóra veszi a dolgot. Harry tudta, hogy tetszett neki az ötlet, hogy újra elmesélje kis kalandját.

– Én éppen hozzá igyekszem – mondta Harry. – Találkozóm van vele. Talán mehetnénk együtt.

– Ó, nos, ha így áll a dolog – felelte mosolyogva Trelawney professzor. Lehajolt, összeszedegette a sherrys üvegjeit, majd szimplán megszabadult tőlük egy, a közeli falfülkében lévő kék-fehér vázába dobva őket.

– Hiányollak az óráimról, Harry – mondta érzelgősen, ahogy elindultak. – Soha nem voltál valami nagy jóstehetség… De remek alanynak bizonyultál…

Harry nem felelt. Utált Trelawney állandó jellegű végzetjövendöléseinek alanya lenni.

– Attól tartok, hogy az a gebe – elnézést, a kentaur – egy fikarcnyit sem ért a kártyavetéshez. Megkérdeztem tőle – mint egyik jós a másiktól – hogy nem érzi-e ő is a közeledő katasztrófa távolból jövő rezgéseit. De úgy tűnt, majdhogynem nevetségesnek találta a dolgot. Igen, nevetségesnek!

Trelawney hangja igencsak hisztérikusra emelkedett és erős sherryszag csapta meg Harry orrát, pedig az üvegeket már maguk mögött hagyták.

– Lehet, az a ló hallotta mindazt, amit az emberek beszélnek arról, hogy nem örököltem az ükanyám tehetségét. Ezek mind az irigykedők által évek óta terjesztett pletykák. Tudod, mit mondok én az ilyen embereknek, Harry? Vajon Dumbledore hagyta volna, hogy ebben a remek iskolában tanítsak, vajon megbízna-e így bennem, anélkül, hogy bizonyítottam volna neki a rátermettségem?

Harry alig kivehetően motyogott valamit.

– Jól emlékszem a Dumbledore-ral való első beszélgetésre – folytatta mély torokhangon. – Természetesen teljesen le volt nyűgözve, le ám… A Szárnyas Vadkanban szálltam meg, amit egyébként nem ajánlanék senkinek – a poloskák, édes fiam –, de kevés volt a pénzem. Dumbledore volt olyan udvarias, hogy meglátogatott a fogadóban lévő szobámban. Kérdéseket tett fel… És be kell, hogy valljam, először azt hittem, nincs valami jó véleménnyel a jóslástanról… Majd emlékszem, hogy kezdtem kissé furcsán érezni magam, igen keveset ettem aznap… De azután…

Harry most először figyelt oda rendesen, hiszen tudta, mit történt azután: Trelawney professzor elmondta azt a jóslatot, ami Harry egész életére hatással volt, a jóslatot, mely róla és Voldemortról szólt.

–… de azután Perselus Piton otromba mód megzavart minket!

– Micsoda?

– Igen, volt egy kis felfordulás odakinn, majd kivágódott az ajtó és ott állt az a felettébb faragatlan csapos Pitonnal, aki hablatyolt valamit arról, hogy rossz irányba indult fel a lépcsőn. Bár én attól tartok, hogy sokkal inkább az történt, hogy rajtakapták, amint kihallgatja a Dumbledore-ral folytatott beszélgetésemet. Tudod, akkoriban ő maga is állást keresett és bizonyára azt remélte, hall majd pár jó tippet. Nos ezt követően Dumbledore még inkább hajlott arra, hogy nekem adja az állást, és szerintem nem másért Harry, hanem azért, mert értékelte az én szelíd modorom, jámbor képességem és a kulcslyukaknál is hallgatózni kész erőszakos, tolakodó fiatalember közt lévő szembetűnő különbséget… Harry?

Csak most vette észre, hogy Harry már nincs mellette, és hátranézett a válla felett. Harry már korábban megtorpant és most vagy három méter volt közük a távolság.

– Harry? – ismételte bizonytalanul.

Talán annyira elsápadt, hogy Trelawney-t aggodalommal és félelemmel töltötte el a látványa. Harry mozdulatlanul állt, akár egy szobor, ahogyan a sokk egymást követő hullámokban járta át a testét, elmosva mindent, kivéve azt az információt, melyet ilyen sokáig titokban tartottak előtte… Piton volt az, aki kihallgatta a jóslatot. Piton volt az, aki a jóslatról szóló hírt megosztotta Voldemorttal. Piton és Pettigrew együtt küldték Voldemortot Lily, James és a fiuk után… Ebben a pillanatban Harry számára semmi más nem számított.

– Harry? – kérdezte ismét Trelawney professzor. – Harry… azt hittem együtt megyünk el az igazgató úrhoz?

– Maga itt marad – felelte Harry alig mozgó ajkakkal.

– De, drágám… El akartam mondani neki, hogy hogyan bántalmaztak a Szükség…

– Maga itt marad! – ismételte Harry mérgesen.

Trelawney ijedtnek tűnt, ahogy Harry elfutott mellette, bekanyarodott a sarkon Dumbledore folyosójára, ahol a magányos kőszörny állt őrt. Harry odakiáltotta a jelszót a kőszörnynek, majd hármasával szedve a fokokat felszaladt a mozgó csigalépcsőn. Nem is kopogott, hanem dörömbölt Dumbledore ajtaján. A nyugodt hang válaszolt, miután Harry már berontott a szobába.

Fawkes a főnix körbepillantott, fényesen csillogó fekete szemeiben az ablak mögött lenyugvó nap tükröződött. Dumbledore az ablaknál állt, az udvart szemlélte és egy hosszú utazóköpeny pihent a karján.

– Nos, Harry, megígértem, hogy velem jöhetsz.

Néhány pillanatig Harry nem tudta mire vélni a dolgot. A Trelawney-val folytatott beszélgetés szinte minden egyebet kiűzött a fejéből és az agya úgy tűnt, igen lassan jár.

– Menni… Önnel…?

– Természetesen csak akkor, ha szeretnél.

– Ha én…

És ekkor Harrynek eszébe jutott, eredetileg miért is sietett annyira Dumbledore irodájába.

– Talált egyet? Talált egy Horcruxot?

– Úgy gondolom igen.

Düh és megvetés küzdött félelemmel és izgalommal: néhány percig Harry képtelen volt beszélni.

– Természetes, hogy félsz – mondta Dumbledore.

– Nem félek! – vágta rá azonnal Harry és ez tökéletesen igaz is volt. Az egyetlen érzelem, amit akkor egyáltalán nem érzett a félelem volt. – Melyik Horcrux az? Hol van?

– Nem tudom biztosan, melyik az… Bár azt hiszem, a kígyót kizárhatjuk… De úgy vélem, egy barlangban van elrejtve egy tengerparton sok mérföldre innen. Egy barlangban, melyet már nagyon hosszú ideje próbáltam megtalálni. A barlangban, ahol Tom Denem két árvaházi gyereket tartott rettegésben a szokásos éves kirándulóútjuk alatt, emlékszel?

– Igen – válaszolta Harry. – Mik védik?

– Azt nem tudom. Vannak sejtéseim, melyek talán teljesen rosszak. – Dumbledore habozott, majd folytatta – Harry, megígértem neked, hogy velem jöhetsz és ezt be is tartom, de nagy hiba lenne részemről, ha nem figyelmeztetnélek rá, milyen hihetetlenül veszélyes lesz.

– Megyek – mondta Harry szinte mielőtt még Dumbledore befejezte volna. A Piton iránt érzett izzó gyűlölet az utóbbi tíz percben megtízszerezte azon vágyát, hogy valami elkeseredett és kockázatos dolgot tegyen. Úgy tűnt, mindez az arcára volt írva, mert Dumbledore elsétált az ablak mellől és némi szemöldökfelvonás kíséretében jobban szemügyre vette Harryt.

– Mi történt veled?

– Semmi – hazudta Harry habozás nélkül.

– Mi zaklatott fel?

– Nem vagyok zaklatott.

– Harry, soha nem voltál egy jó okklumens…

Ez a szó volt a szikra, ami végül lángra lobbantotta Harryben a dühöt.

– Piton! – üvöltötte Harry olyan erővel, hogy a mögöttük lévő Fawkes egy halk rikoltást hallatott. – Piton az, ami történt! Ő beszélt Voldemortnak a jóslatról, ő volt az, ő hallgatózott az ajtó előtt, Trelawney elmondta nekem!

Dumbledore arckifejezése változatlan maradt, de Harrynek úgy tűnt, mintha a lemenő nap fényében sápadtabb lenne. Egy hosszú percig Dumbledore hallgatott.

– Mikor szereztél tudomást erről? – kérdezte végül.

– Csak most! – mondta Harry, akinek hihetetlen erőfeszítésébe került, hogy ne üvöltsön. Majd hirtelen kitört belőle. – ÉS MAGA HAGYTA, HOGY ITT TANÍTSON ÉS Ő MONDTA VOLDEMORTNAK, HOGY VEGYE ÜLDÖZŐBE AZ APÁMAT ÉS AZ ANYÁMAT!

Zihálva, mintha küzdött volna, Harry elfordult a még mindig mozdulatlan Dumbledore-tól és elkezdett kezeit tördelve fel-alá járkálni és minden erejével azon volt, hogy visszatartsa magát a rombolástól. Minden indulatát rá akarta zúdítani Dumbledore-ra, de ugyanakkor vele is akart menni, hogy megpróbálják elpusztítani a Horcruxot. Azt is meg akarta neki mondani, hogy egy vén bolond, amiért bízott Pitonban, de rettegett attól, hogy ha nem fékezi meg a dühét, Dumbledore nem viszi magával…

– Harry – mondta Dumbledore csendesen. – Kérlek, figyelj rám.

Abbahagyni a járkálást legalább olyan nehéz volt, mint nem ordibálni. Harry megállt, az ajkába harapott és rátekintett Dumbledore ráncos arcára.

– Piton professzor szörnyű…

– Ne mondja nekem, hogy hibát követett el, uram, hiszen az ajtó előtt hallgatózott!

– Engedd, hogy befejezzem – Dumbledore várt, míg Harry kurtán bólintott, majd folytatta. – Piton professzor szörnyű hibát követett el. Azon az estén, mikor meghallotta Trelawney professzor jóslatának első felét, még Voldemort nagyúr szolgálatában állt. Természetes volt, hogy a mesteréhez sietett, hogy elmondjon neki egy olyan hírt, amely igen mélyen érintette őt. De nem tudta… Egyszerűen nem tudhatta… Melyik fiút fogja Voldemort üldözőbe venni vagy azt, hogy azok a szülők, akik áldozatul esnek majd Voldemort halálos küldetésének, olyan emberek, akiket Piton Professzor ismer, azt, hogy ők a te édesanyád és édesapád…

Harry örömtelen hangon felnevetett.

– Ugyanúgy gyűlölte az apámat, ahogyan gyűlölte Siriust is! Nem tűnt még fel Önnek professzor, hogy mindenki, akit Piton gyűlöl, végül holtan végzi?

– Harry, neked fogalmad sincs arról a bűntudatról, amit Piton professzor akkor érzett, amikor rájött, Voldemort nagyúr miként értelmezte a jóslatot. Hiszem, hogy ennél jobban még semmit nem bánt meg az életében és az ok, hogy visszatért…

– De ő egy nagyon képzett okklumens, nem igaz, uram? – kérdezte Harry és a hangja remegett az erőfeszítéstől, hogy nyugodtan tartsa. – És Voldemort még mindig meg van győződve arról, hogy Piton az ő oldalán áll, nem? Professzor… Miért olyan biztos benne, hogy Piton a mi oldalunkon áll?

Dumbledore hallgatott egy pillanatig. Úgy tűnt, fontolgat valamit. Végül így megszólalt.

– Biztos vagyok benne. Teljes mértékben megbízom Perselus Pitonban.

Harry egy pillanatig mélyeket lélegzett, hogy lenyugtassa magát. Nem sikerült.

– Nos én nem! – mondta éppoly hangosan, mint azelőtt. – Draco Malfoyjal együtt készülnek valamire épp most, itt az orra előtt, és maga még mindig nem…

– Ezt már korábban megbeszéltük, Harry – mondta Dumbledore ismét szigorúan. – Már elmondtam neked a véleményem.

– Ma este itt hagyja az iskolát és fogadni merek, az eszébe sem jutott, hogy Piton és Malfoy talán úgy dönt, hogy…

– Hogy mi? – kérdezte Dumbledore felhúzott szemöldökkel. – Mi az pontosan, amit gyanítasz, hogy csinálnak?

– Én… Készülnek valamire! – mondta Harry miközben ökölbe szorította kezeit. – Trelawney professzor nemrég a Szükség Szobájában volt, hogy elrejtse a sherrys üvegeit és meghallotta, ahogy Malfoy nevet és ünnepel! Valami veszélyes tárgyat próbál rendbe hozni odabenn, és ha engem kérdez, végül sikerült is neki és maga pedig ki akar sétálni az iskolából anélkül…

– Elég – mondta Dumbledore. Meglehetősen nyugodt hangszínnel mondta ezt, de Harry ennek ellenére elhallgatott. Tudta, végül átlépett egy láthatatlan határvonalat. – Azt gondolod, hogy az év során egyszer is kitettem a lábam az iskolából úgy, hogy védtelenül hagytam azt? Hát nem. Ma este, mikor távozom, újfent többlet védelem lép életbe. Ne mondd, kérlek, hogy nem veszem komolyan a diákjaim biztonságát, Harry.

– Én nem… – motyogta Harry zavartan, de Dumbledore közbevágott.

– A továbbiakban nem kívánok erről beszélni.

Harry lenyelte a megjegyzését, megrémülve, hogy túl messzire ment és hogy elpuskázta a lehetőséget, hogy elkísérje Dumbledore-t, de Dumbledore folytatta.

– Szeretnél ma este velem jönni?

– Igen – felelte gyorsan Harry. ­

– Nagyon helyes. Akkor figyelj.

Dumbledore kihúzta magát.

– Magammal viszlek egy feltétellel: anélkül, hogy megkérdőjeleznéd, habozás nélkül engedelmeskedsz nekem, függetlenül attól, milyen parancsot adok neked.

– Természetesen.

– Légy biztos benne, hogy érted, amit mondok, Harry. Úgy értem, követned kell minden parancsomat, mint például "fuss", "bújj el" vagy "menj vissza". A szavadat adod?

– Én… Persze, természetesen.

– Ha azt mondom, rejtőzz el, megteszed?

– Igen.

– Ha azt mondom, menekülj, megteszed?

– Igen.

– Ha azt mondom, hagyj engem és mentsd magad, aszerint cselekszel majd?

– Én…

– Harry?

Egy pillanatig egymást nézték.

– Igen, uram.

– Nagyon helyes. Akkor kérlek, menj, hozd a köpenyt és öt perc múlva találkozunk a bejárati csarnokban.

Dumbledore megfordult, hogy kitekintsen a tűzpiros ablakon; a nap mostanra már rubintvörösen izzott a horizonton. Harry sietve elhagyta az irodát és leballagott a csigalépcsőn. Az elméje furcsamód hirtelen kitisztult. Tudta, mit fog csinálni.

Amikor visszaért, Ron és Hermione együtt ücsörgött a klubhelyiségben. Felrohant a lépcsőn egyenesen a hálótermébe, ahol feltépte a bőröndjét, majd előhúzta a Tekergők Térképét és egy pár összetekert zoknit. Ezután lerohant a lépcsőn vissza a klubhelyiségbe és lefékezett ott, ahol az elképedt Ron és Hermione ült.

– Nincs túl sok időm – lihegte Harry. – Dumbledore azt hiszi, a láthatatlanná tévő köpenyemért jöttem. Figyeljetek…

Gyorsan elmondta nekik, hová készül és miért. Nem hallgatott el sem Hermione rémült lélegzetvételeire, sem pedig Ron villámkérdéseire; az apróbb részletekre később saját maguk is rájönnek majd.

–… szóval értitek már, mit jelent ez? – fejezte be Harry sebtében. – Dumbledore nem lesz itt ma este, tehát bármire is készül Malfoy, tiszta előtte a terep. Nem, figyeljetek rám! – förmedt rájuk mérgesen Harry, amikor látta, hogy Ron és Hermione arra készülnek, hogy félbeszakítsák. – Tudom, hogy Malfoy örvendezett a Szükség Szobájában. Tessék… – majd Hermione kezébe nyomta a Tekergők Térképét. – Figyelnetek kell őt, ahogy figyelnetek kell Pitont is. Vonjatok be mindenkit, akit csak tudtok a DS-ből. Hermione, azok a kapcsolattartó galleonok még mindig működnek, ugye? Dumbledore azt mondja, extra védelmi vonalat von az iskola köré, de ha Piton is benne van, akkor tudni fogja, mi ez és hogy hogyan kerülje ki… De arra már nem számít, hogy ti csapatostul őrködtök majd, nem igaz?

– Harry – kezdte Hermione félelemtől tágra nyílt szemekkel.

– Nincs most időm vitatkozni – csattant fel Harry. – Vigyétek ezt is… – majd Ron kezébe adta a zoknikat.

– Kösz – mondta Ron. – Ö… miért is kellenek a zoknik?

– Az kell, ami beléjük van csavarva, a Felix Felicis. Osszátok el és adjatok belőle Ginnynek is. Búcsúzz el tőle a nevemben. Most jobb, ha megyek, Dumbledore vár…

– Nem! – mondta ijedten Hermione ahogy Ron kicsomagolta a vékony kis üvegcsében lévő aranyszínű bájitalt. – Nekünk nem kell, vidd el te, ki tudja, mi vár majd ott rád…

– Én megleszek, ott lesz velem Dumbledore – válaszolta Harry. – De tudni akarom, hogy ti biztonságban vagytok… Ne nézz így rám, Hermione, majd találkozunk…

Majd faképnél hagyta Ront, aki még mindig nem tért teljesen magához, és a könnybe lábadt szemekkel utána bámuló Hermionét. Miután átmászott a portrélyukon egyenesen a bejárati csarnokba sietett.

Dumbledore ott várt a tölgyfa ajtókon belül. Megfordult, ahogy Harry zihálva, szúró fájdalommal az oldalában lefékezett a kőlépcső tetején.

– Szeretném, ha rajtad lenne a köpeny – mondta és megvárta, még Harry magára ölti azt. – Remek. Indulhatunk?

Majd Dumbledore elindult lefelé a kőlépcsőkön. Saját utazóköpenye alig libbent a mozdulatlan nyári levegőben. Harry még mindig zihálva és erősen izzadva a láthatatlanná tévő köpeny alatt baktatott mellette.

– De mit gondolnak majd az emberek, ha meglátják Önt távozni, professzor? – kérdezte Harry miközben Malfoyon és Pitonon járt az agya.

– Azt, hogy Roxmortsba megyek egy italra – felelte könnyedén Dumbledore. – Néha felbukkanok Rosmertánál, vagy meglátogatom a Szárnyas Vadkant… Vagy úgy teszek, mintha. Egyike a remek lehetőségeknek, hogy az ember álcázza valódi úti célját.

Leballagtak a feljárón a gyülekező szürkületbe. A levegőt meleg fű, tóvíz és Hagrid kunyhójának faillata töltötte be. Nehéz volt elhinni, hogy valami veszélyes vagy ijesztő felé készülnek.

– Professzor – mondta halkan Harry, ahogy a feljáró alján előtűntek a kapuk. – Hoppanálni fogunk?