12. fejezet

Ezüst és opál

Vajon merre volt Dumbledore, és mit csinált? Harry csak kétszer látta az igazgatót a következő néhány hétben. Ritkán jelent meg az étkezéseknél, és Harry biztos volt benne, hogy Hermionénak igaza van, miszerint néha napokra is elmegy az iskolából. Vajon megfeledkezett azokról az órákról, amiket Harrynek kellene tartania? Dumbledore azt mondta neki, hogy az órák valamiképp a próféciához fognak kötődni. Harry kényelmesen, támogatva érezte magát, most már azonban egy kicsit elhagyatottan is.

Október közepére írták ki az első roxmortsi kirándulást. Harry elgondolkodott, hogy vajon meg szabadna-e engedni ezeket a kirándulásokat, figyelembe véve az iskola körül egyre szigorodó előírásokat. Ettől függetlenül örült, hogy lemehetnek. Mindig jó érzés volt néhány órára elhagyni a birtokot.

Harry korán ébredt a kirándulás reggelén, ami viharos napnak ígérkezett. A reggeliig hátralévő időt a "Haladó Bájitalkészítés" társaságában töltötte. Általában nem a tankönyveit szokta az ágyban fekve olvasni. Ez a viselkedés, ahogyan azt Ron nagyon jól mondta, mindenki esetében illetlenség volt, kivéve persze Hermionét, aki ebből a szempontból elég furcsa volt. Harry azonban úgy érezte, hogy a Félvér Herceg példányát nem igazán lehet a tankönyv kategóriába sorolni. Minél jobban elmerült a könyvben, annál inkább tudatosult benne, mennyi mindent tartalmaz. Nem csupán hasznos tippek és könnyítések, melyek segítségével egyre nagyobb tiszteletet szerzett magának Slughorn előtt bájitaltanon, hanem ötletes kis átkok és rontások, amik a margóra voltak firkálva, melyeket az áthúzások és javítgatások alapján a Herceg maga fejlesztette ki.

Harry már elsajátított néhányat ezek közül. Volt egy rontás, melynek eredményeképp a lábkörmök ijesztően gyors növekedésnek indultak – ezt Crakkon próbálta ki a folyosón, igen szórakoztató látványosságot csinálva belőle. Egy átok, ami a szájpadláshoz ragasztotta a nyelvet – amit már kétszer használt a gyanútlan Fricsen, nagy sikert aratva ezzel. Talán a leghasznosabb a Muffliato volt, egy varázsige, melynek eredményeképp a közelben lévők fülét zümmögés tölti meg, így a tanórák alatt hosszú beszélgetéseket lehetett folytatni anélkül, hogy kihallgatnák őket. Az egyetlen személy, aki nem találta ezeket a varázsigéket lenyűgözőnek, Hermione volt. Hajthatatlanul kifogásolta őket, és nem volt hajlandó beszélni, amikor Harry a Muffliato bűbájt alkalmazta órán.

Az ágyán ülve Harry oldalra fordította a könyvet, hogy közelebbről is megvizsgálhassa a ráfirkált utasításokat egy olyan varázsigéhez, ami látszólag sok gondot okozott a Hercegnek. Sok áthúzás és variáció volt ott, de végül az egyik sarokba szorítva ott volt a varázsige:

Levicorpus (nszb)

A szél és a hó megállás nélkül feszegette az ablakot, Neville pedig hangosan horkolt. Harry a zárójelbe tett betűket nézte. Nszb… Ez valószínűleg azt jelenti, hogy nem szóbeli. Harry kételkedett benne, hogy képes lenne eredményesen végrehajtani ezt a varázslatot. Még mindig voltak gondjai a szóbeli komponens nélküli varázsigékkel, és ezt Piton rendszeresen felemlegette minden egyes sötét varázslatok kivédése órán. Más részt azonban ez idáig a Herceg sokkal hatékonyabb tanárnak bizonyult, mint Piton.

Nem mutatott konkrétan semmire, csak úgy legyintett egyet pálcájával, miközben a varázsigére gondolt.

– Ááááá!

Egy fényes villanás látszott, majd a szoba megtelt hangokkal. Mindenki felébredt, ahogy Ron elordította magát. Harry ijedtében eldobta a könyvet; Ron fejjel lefelé lógott a levegőben, mintha egy láthatatlan hurok tartaná a bokájánál fogva.

– Sajnálom! – kiáltotta Harry, miközben Dean és Seamus majd megszakadtak a röhögéstől, és Neville feltápászkodott, mivel leesett az ágyáról. – Várj egy kicsit, mindjárt leszedlek.

A bájitalkönyv után nyúlt, és ijedten lapozgatott benne, próbálva megtalálni a megfelelő oldalt. Végül megtalálta, és kibetűzte a varázsige alá írt szót. Remélve, hogy ez volt az ellenátok, Harry minden erejével rágondolt. – Liberacorpus! – Egy újabb villanás, és Ron visszahullott a matracára.

– Sajnálom – ismételte halkan Harry, míg Dean és Seamus továbbnevettek.

– Holnap – mondta burkolt hangon Ron – használj inkább egy ébresztőórát.

Mire felöltöztek – felvették Mrs. Weasley több kézzel kötött pulóverét is, majd magukhoz vették talárjaikat, sáljaikat és kesztyűiket – Ron ijedtsége elmúlt, és úgy döntött, hogy Harry új varázsigéje igazán szórakoztató. Annyira, hogy egyből elmesélte a történteket Hermionénak reggeli közben.

– Majd még egy villanás, és visszaestem az ágyra! – vigyorogott Ron, miközben kolbászt szedett magának.

Hermione nem mosolyodott el a történet hallgatása közben, most pedig fagyos rosszallással Harryhez fordult.

– Ez a varázsige egészen véletlenül nem megint a bájitalkönyvedből való? – kérdezte.

– Mindig a legrosszabbra gondolsz, ugye?

– Abból való?

– Hát… igen, abból, és akkor mi van?

– Szóval úgy döntöttél, hogy kipróbálsz egy ismeretlen, kézzel írt varázsigét, és majd meglátod, mi fog történni?

– Miért baj, hogy kézzel írott? – kérdezte Harry, mivel semmi kedve nem volt válaszolni a kérdés többi részére.

– Mert valószínűleg nem hagyta jóvá a Mágiaügyi Minisztérium – mondta Hermione. – És – folytatta, miközben Harry és Ron a szemüket forgatták – mert kezd egy kicsit gyanús lenni nekem ez a Herceg.

Harry és Ron egyszerre szóltak rá.

– Vicces volt! – mondta Ron, miközben a kolbászára tette a ketchupos üveget. – Csak egy vicc, Hermione, ez minden!

– Embereket a bokájuknál fogva fejjel lefelé lógatni? – kérdezte Hermione. – Ki vesztegetné az erejét és idejét ilyen varázsigék kitalálására?

– Fred és George – mondta vállat vonva Ron.  – Ők csinálnak ilyeneket. És ő…

– Az édesapám – mondta Harry. Épp akkor jutott eszébe.

– Tessék? – kérdezte egyszerre Ron és Hermione.

– Apám használta ezt a varázsigét – mondta Harry. – Én… Lupin mesélte.

Ez csak félig volt igaz. Valójában Harry látta, ahogy apja azt a varázsigét használja Pitonon, de soha nem mesélt Ronnak és Hermionénak erről merengőben tett látogatásáról. Most azonban egy csodálatos lehetőség villant fel előtte. Lehet, hogy a Félvér Herceg talán…?

– Talán édesapád is használta, Harry – mondta Hermione –, de nem ő az egyetlen. Egy csomó ember láttunk, akik ezt használták, ha esetleg megfeledkeztetek volna róla. Levegőbe lógatott emberek. Álomban, tehetetlenül lebegve…

Harrynek elakadt a szava. Egy gyötrő érzés született benne, amint visszaemlékezett a halálfalók viselkedésére a Kviddics Világkupán. Ron védelmére kelt.

– Az más volt – mondta erőteljesen. – Ők visszaéltek vele. Harry és az apja csak szórakoztak. Te nem csíped a Herceget, Hermione – tette hozzá, miközben szigorúan rábökött egy kolbásszal – mert jobb nálad a bájitalkészítésben.

– Ennek semmi köze ahhoz! – mondta elpirulva Hermione. – Csak úgy gondolom, hogy elég nagy felelőtlenség olyan varázslatokat elvégezni, amikről nem lehet tudni, hogy mire valók, és ne beszélj úgy a Hercegről, mintha az egy cím lenne! Fogadok, hogy csak egy ostoba becenév, és nekem nem úgy tűnik, mintha valami kedves ember lett volna!

– Nem igazán értem, hogy ezt honnan vetted – mondta hevesen Harry. – Ha valami kezdő halálfaló lenne, nem igazán dicsekedne Félvér mivoltával, nincs igazam?

Még miközben ezt mondta, Harrynek eszébe jutott, hogy édesapja aranyvérű volt, de elhessegette ezt a gondolatot a fejéből; ráér emiatt később aggódni.

– Nem lehet minden halálfaló aranyvérű, mára nem maradt túl sok aranyvérű varázslócsalád – mondta makacsul Hermione. – Úgy vélem, több mint felük félvér, akik csak úgy tesznek, mintha aranyvérűek lennének. Csak a mugli származásúakat gyűlölik, szívesen megengednék, ha te és Ron csatlakoznátok közéjük.

– Semmiképp sem engednék, hogy halálfaló legyek! – mondta dühösen Ron, miközben kolbászdarabok repültek le a villájáról, amit Hermione felé lóbált, és amivel Ernie Macmillant találta fejbe. – Az egész családom véráruló! Ez a halálfalóknak legalább olyan rossz, mintha mugli születésű lennék!

– És biztosan nagyon örülnének nekem is – mondta gúnyosan Harry. – Legjobb haverok lennénk, ha nem akarnának megölni.

Erre Ron elnevette magát, még Hermione is elmosolyodott egy kicsit. Ekkor Ginny alakjában egy zavaró tényező köszönt be.

– Harry, ezt neked kell adnom.

Egy pergamentekercs volt az, Harry nevével, egy ismerős, vékony, dőlt írás.

– Köszi, Ginny… Dumbledore következő órája! – mondta Harry Ronnak és Hermionénak, miközben kinyitotta a pergament, és gyorsan átfutotta a szöveget. – Hétfő este! – hirtelen könnyednek és vidámnak érezte magát. – Van kedved velünk jönni Roxmortsba, Ginny? – kérdezte.

– Deannel megyek. Talán majd összefutunk odalenn – válaszolta, majd integetett, és elment.

Frics a tölgyfa bejárati ajtónál állt szokásához híven, ellenőrizte a roxmortsi kiránduláshoz engedéllyel rendelkezők listáját. Az eljárás most még több időt vett igénybe, mint általában, mivel Frics mindenkit háromszor is ellenőrzött gyanuszkópjával.

– Miért számít az, ha sötét cuccokat próbálunk kicsempészni? – kérdezte Ron, miközben aggódva figyelte a hosszú, vékony gyanuszkópot.  – Nem csak azt kellene ellenőriznie, hogy mit hozunk be?

A kötözködésével csupán néhány extra döfést ért el a gyanuszkóptól, és még akkor is remegett, amikor kiléptek a szeles, havas birtokra.

A Roxmortsba tartó út nem volt túl élvezetes. Harry arca elé kötötte a sálját; a kimaradó rész hamarosan nyirkos és zsibbadt lett. A faluba vezető út tele volt a csípős széllel küszködő tanulókkal. Harry többször is eltöprengett, hogy vajon nem lenne-e jobb dolga a meleg klubhelyiségben, és mikor végül elérték Roxmortsot. Amint meglátták, hogy Zonko Csodabazárát bedeszkázták, Harryben megerősödött a gondolat, hogy ez a kirándulás el van kárhoztatva. Ron kesztyűs kezével a Mézesfalás felé mutatott, ami szerencsére nyitva volt. A három jó barát betámolygott a zsúfolt üzlethelyiségbe.

– Hál' istennek – borzongott meg Ron, ahogy beborította őket a meleg, karamell-illatú levegő. – Maradjunk itt egész délután.

– Harry, drága fiam! – szólalt meg egy mögöttük egy vidám hang.

– Ó ne – motyogta Harry. Mindhárman megfordultak, hogy szembenézzenek Slughorn professzorral, aki egy hatalmas szőrős sapkát, és egy hozzá illő, szőrős gallérú nagykabátot viselt, egy nagy zsáknyi kristályananászt tartott a kezében, és a boltnak legalább a negyedét elfoglalta.

– Harry, most már három kis vacsorámat is kihagytad! – mondta Slughorn, miközben derűsen mellkason bökte. – Nem fog menni, fiam, elhatároztam, hogy téged is elhívlak! Granger kisasszony imádja őket, ugye?

– Igen – válaszolta tehetetlenül Hermione –, igazán…

– Szóval miért nem jössz el, Harry – kérdezte Slughorn.

– Hát, kviddicsedzésem van, professzor – monda Harry, aki valóban edzéseket iktatott be minden alkalommal, valahányszor Slughorn kis, lila szalaggal átkötött meghívóit megkapta. Ezzel a stratégiával azt is elérte, hogy Ron nem maradt egyedül, és általában Ginnyvel együtt nevettek, miközben elképzelték, milyen lehet Hermionénak McLaggennel és Zabinivel együtt.

– Nos, ilyen kemény edzés után feltétlenül elvárom, hogy az első meccseteket megnyerjétek! – mondta Slughorn. – Azonban egy kis pihenés soha nem árt meg senkinek. Nos, mit szólsz a hétfő estéhez, csak nem tudtok ilyen időben gyakorolni…

– Nem lehet, professzor, nekem… Ő… Dumbledore professzorral van aznap este találkozóm.

– Megint nem nyert! – kiáltott drámaian Slughorn. – Ó, rendben… Nem menekülhetsz előlem örökké, Harry!

Majd fejedelmi intéssel kidöcögött a boltból, annyi tudomást sem véve Ronról, mintha egy csótány lenne.

– Nem hiszem el, hogy még egyet sikerült megúsznod – mondta Hermione, miközben a fejét rázta. – Annyira azért nem rosszak… Néha kifejezetten viccesek… – azonban elkapta Ron arckifejezését. – Ó, nézd, cukros tollak, azok órákig is kitartanak!

Hálásan, hogy Hermione témát váltott, Harry sokkal nagyobb érdeklődést mutatott az új, extra nagy cukros tollak felé, mint amúgy tette volna. Ron viszont továbbra is rosszkedvű maradt, és csupán vállat vont, mikor Hermione megkérdezte tőle, hova szeretne továbbmenni.

– Menjünk a Három Seprűbe – mondta Harry. – Ott legalább meleg van.

Visszatekerték a sáljaikat az arcuk elé, és elhagyták az édességüzletet. A csípős szél késként hasított arcukba a Mézesfalásban lévő meleg után. Az utca eléggé elhagyatott volt; senki nem időzött az utcán beszélgetve, csupán továbbsiettek céljuk felé. A kivétel két ember volt egy kicsivel előttük, a Három Seprű előtt állva. Harry felismerte a Szárnyas Vadkan csaposát. Ahogy közelebb mentek, a csapos szorosabbra húzta a köpenyét a nyaka körül, és elment, magára hagyva a másik embert, aki a kezében lévő valamivel ügyködött. Alig néhány méternyire voltak tőle, amikor Harry felismerte a férfit.

– Mundungus!

A zömök, karikalábú, kócos vörös hajú férfi ugrott egyet ijedtében, és elejtette az ősi bőröndöt, ami kinyílt, és kiesett belőle egy halom ócskaság.

– Ó, szeva 'Erri – mondta Mundungus Fletcher, nem túl meggyőző könnyedséggel. – Nos, ne hagyd, hogy főltarcsalak.

És négykézlábra ereszkedett, hogy minél előbb összeszedje a bőrönd tartalmát, és elmehessen.

– Ezeket el akarod adni? – kérdezte Harry, miközben nézte, ahogy Mundungus megragad valami koszos tárgyat.

– Óh, hát, valamibő meg kő élni – mondta Mundungus. – Addide!

Ron lehajolt, és felvett valami ezüstöt.

– Várj egy kicsit – mondta lassan. – Ez ismerősnek tűnik…

– Kösz! – mondta Mundungus, megragadva a Ron kezében lévő kelyhet, és visszanyomta a táskába. – Majd még talákozunk… ÁÚ!

Harry a kocsma falához lökte Mundungust a torkánál fogva. Miközben erőset tartotta egyik kezével, a másikkal elővette a pálcáját.

– Harry! – sikította Hermione.

– Ezt Sirius házából hoztad – mondta Harry, akinek az arca csak pár centire volt Mundungus orrától, és akinek büdös dohány és alkoholszaga volt. – A Black család címere van rajta.

– Én… nem… mi…? – hadarta Mundungus, akinek az arca lassan lilás színt öltött.

– Mit csináltál, visszamentél halála estéjén, és kirámoltad a házat? – kérdezte fogvicsorgatva Harry.

– Én… nem…

– Add ide!

– Harry, nem szabad! – sikította Hermione, miközben Mundungus elkékült.

Egy hangos durranás hallatszott, és Harry érezte, ahogy kezei lerepülnek Mundungus torkáról. Erősen zihálva Mundungus megmarkolta a földön heverő bőröndöt, és egy csattanás kíséretében dehoppanált. Harry teljes hangerővel szidta a helyet, ahol Mundungus eltűnt.

– GYERE VISSZA, TE TOLVAJ!

– Nincs értelme, Harry. – Tonks jelent meg a semmiből, egérszürke haja nedves volt a hótól.

– Mundungus mostanra már valószínűleg Londonban van. Nincs értelme ordibálni.

– Ellopta Sirius dolgait! Ellopta!

– Igen, de akkor is – mondta Tonks, akit láthatóan egyáltalán nem zavart ez az információ. – A végén még megfázol.

Bevezette őket a Három Seprűbe. Abban a pillanatban, hogy beértek, Harry kifakadt. – Ellopta Sirius dolgait!

– Tudom, Harry, de kérlek, ne ordibálj, az emberek minket bámulnak – suttogta Hermione. – Menj és ülj le, hozok italokat.

Harry még akkor is bosszankodott, amikor Hermione odaért az asztalukhoz pár perccel később, három üveg vajsörrel a kezében.

– Nem tudja a rend féken tartani Mundungust? – kérdezte dühösen suttogva Harry a másik kettőtől. – Nem tudják legalább megakadályozni, hogy mindent ellopjon, ami nincs leszögelve, amíg a főhadiszálláson van?

– Pszt! – mondta kétségbeesetten Hermione, körülnézve, hogy senki sem hallgatja-e ki őket. Néhány boszorkány ült a közelükben, akik érdeklődve figyelték Harryt, Zabini pedig egy oszlop mellett henyélt nem túl messze. – Harry, én is dühös lennék, tudom, hogy ezek a te dolgaid, amiket lopkod…

Harry félrenyelte a vajsörét; egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy az övé a Grimmauld tér 12.

– Igen, az én dolgaim! – mondta. – Nem csoda, hogy nem örült, hogy lát! Hát, el fogom mondani Dumbledore-nak, hogy mi folyik itt! Ő az egyetlen, aki rá tudj ijeszteni Mundungusra.

– Jó ötlet – suttogta Hermione, megnyugodva, hogy Harry lenyugodott. – Ron, mit bámulsz?

– Semmit – mondta sietve Ron, elfordulva a bárpulttól, de Harry tudta, hogy a csinos pincérnőt, Madam Rosmertát próbálta megpillantani, aki régóta egy érzékeny pontja volt.

– Úgy vélem, ez a "semmi" most épp lángnyelv whiskyt tölt – mondta csípősen Hermione.

Ron nem foglalkozott ezzel a gúnyolódással, csak kortyolt egyet italából, méltóságteljesnek szánt hallgatásba burkolózva. Harry Siriusra gondolt, hogy mennyire gyűlölte azokat az ezüst kelyheket. Amikor Harry kiitta a poharát, Hermione folytatta.

– Mondjuk, hogy ennyi elég volt a mai napból, és menjünk vissza az iskolába?

A másik kettő bólintott; nem volt túl élvezetes kirándulás, és az idő is csak rosszabb lett, minél többet időztek. Újra összehúzták köpenyüket, megigazították sáljaikat, felvették kesztyűiket, majd követték kifelé Katie Bellt és egy barátnőjét, ki a főutcára. Harry gondolatai Ginny felé kóboroltak, ahogy a Roxfort felé vezető fagyott-latyakos úton vánszorogtak. Nem találkoztak vele, valószínűleg azért – gondolta Harry –, mert kényelmesen bezárkóztak Madam Puddifoot Teaházába, a boldog párok törzshelyébe…

Eltartott egy ideig, mire eljutott Harry tudatáig, hogy Katie Bellnek és barátnőjének hangja, amit a szél hozott vissza, egyre élesebbé és hangosabbá vált. Harry a két homályos alakra sandított. A két lány veszekedett valamin, ami Katie kezében volt.

– Semmi közöd hozzá, Leanne! – mondta Katie.

Befordultak egy sarkon. A hó még mindig sűrűn záporozott, elhomályosítva Harry szemüvegét. Épp amint felemelte egyik kesztyűs kezét, hogy kicsit megtörölgesse, Leanne megragadta a Katie kezében lévő csomagot; Katie visszahúzta, és a csomagolás a földre esett.

Abban a pillanatban Katie felemelkedett a levegőbe, nem úgy, mint Ron tette, viccesen a bokájánál fogva, hanem kecsesen, karjait kinyújtva, mintha repülni készülne. Ugyanakkor valami rossz volt, valami hátborzongató… Haja hullámzott arca körül az erős szélben, szemei azonban csukva voltak, arca pedig teljesen kifejezéstelen. Harry, Ron, Hermione és Leanne mindannyian megálltak, és nézték. Majd két méterrel a föld felett Katie elkezdett sikoltani. Szemei felpattantak, de bármit is látott, vagy érzett, egyértelműen szörnyű kínt okozott neki. Csak sikoltott és sikoltott; Leanne is rákezdett, és elkapta Katie bokáját, megpróbálva visszahúzni a földre. Harry, Ron és Hermione előre rohantak, hogy segítsenek neki. Miközben megragadták a bokáját, a lány rájuk hanyatlott. Harrynek és Ronnak sikerült elkapniuk, de annyira vonaglott, hogy alig tudták tartani. Ehelyett inkább letették a földre, ahol tovább sikoltozott és hadonászott: láthatóan képtelen volt bármelyiküket is felismerni.

Harry körbenézett; a táj teljesen üresnek tűnt.

– Maradjatok itt! – kiáltotta a többieknek a süvöltő szélben. – Hozok segítséget!

Az iskola felé iramodott – még senkit sem látott úgy viselkedni, ahogy Katie-t, és ötlete sem volt, hogy mi okozhatta ezt. Befordult egy kanyarban, és összeütközött valamivel, ami egy hatalmas, hátsó lábain álló medvéhez hasonlított.

– Hagrid! – lihegte, miközben kiszabadította magát a sövényből, amibe beleesett.

– Harry! – mondta Hagrid, akinek egy sál volt a szakállába és szemöldökébe gabalyodva, és hatalmas vakondbőr kabátját viselte. – Épp Grópot látogattam meg, annyira megjavult, rá sem…

– Hagrid, valaki megsérült, vagy megátkozták, vagy valami!

– Mi? – mondta Hagrid, lejjebb hajolva, hogy hallja, mint mond Harry a dühöngő szélben.

– Valakit megátkoztak! – kiáltotta Harry.

– Megátkoztak? Kicsodát? Nem Ront? Vagy Hermionét?

– Nem, nem őket, Katie Bellt! Erre…

Együtt szaladtak vissza az úton. Semeddig sem tartott megtalálniuk a kis csoportnyi embert, akik Katie körül álltak, aki még mindig a földön vonaglott és sikoltozott. Ron, Hermione és Leanne mind próbálták megnyugtatni.

– Hátrébb! – kiáltotta Hagrid. – Hadd nézzem!

– Valami történt vele! – szipogta Leanne. – Nem tudom, mi…

Hagrid egy pillanatig Katie-t nézte, majd szó nélkül lehajolt, felkarolta, és a kastély felé iramodott vele. Másodperceken belül elhallgatott Katie dobhártyaszaggató sikoltozása, csak a szél hangja maradt. Hermione Katie síró barátjához sietett, és átkarolta.

– Leanne, ugye?

A lány bólintott.

– Ez hirtelen történt, vagy…?

– Amikor a csomagolás elszakadt – szipogta Leanne, miközben az ázott barna papírcsomagra mutatott a földön, ami kinyílt, valami zöldesen csillogó tárgyat fedve fel. Ron lehajolt, kinyújtotta kezét, Harry azonban megragadta a karját, és visszahúzta.

– Ne érintsd meg!

Leguggolt. Egy díszes opál nyaklánc látszott a csomagban.

– Ezt már láttam – mondta Harry, a tárgyra bámulva. – Egy ideje ki volt rakva a Borgin & Burkesben. A címke szerint átkozott. Katie biztosan megérintette. – Felnézett Leanne-re, aki elkezdett remegni. – Hogy került ez Katie-hez?

– Hát, épp ezen vitatkoztunk. Ezzel a kezében jött vissza a Három Seprűben a mosdóból. Azt mondta, hogy meglepetés valakinek a Roxfortban, és hogy neki kell oda adnia. Eléggé érdekesen nézett ki, miközben ezt mondta… Ó ne, ó ne, fogadok, hogy az Imperius-átok hatása alatt állt, és én nem vettem észre!

Leanne újra sírni kezdett. Hermione gyengéden paskolta a vállát.

– Nem mondta, hogy ki adta oda neki, Leanne?

– Nem… Nem mondta el nekem… Én meg azt, hogy hülye, és hogy ne vigye be az iskolába, de nem figyelt rám, és… és aztán megpróbáltam elvenni tőle… és… és…

Leanne kétségbeesetten ismét felzokogott.

– Jobb lenne visszamenni az iskolába – mondta Hermione, még mindig Leanne-t átölelve. – Ott megtudhatjuk, hogy van. Gyerünk…

Harry egy pillanatig habozott, majd levette az arca elől a sálját, és Ron megrökönyödésével nem foglalkozva, óvatosan a nyakláncra borította, és felemelte.

– Meg kell ezt mutatnunk Madam Pomfreynak – mondta.

Ahogy követték Hermionét és Leanne-t, Harry dühösen töprengett. Épp átlépték a birtok határát, amikor megszólalt, képtelenül arra, hogy továbbra is magában tartsa gondolatait.

– Malfoy tud erről a nyakláncról. Egy szekrényben volt a Borgin & Burkesben négy évvel ezelőtt. Láttam, ahogy megvizsgálja, miközben előle és az apja elől bujkáltam. Ezt vette meg aznap, amikor követtük! Emlékezett rá, és visszament érte!

– Én… én nem is tudom, Harry – mondta tétován Ron. – Rengeteg ember megy a Borgin & Burkesbe, és nem azt mondta az a lány, hogy Katie a női mosdóban szerezte?

– Azt mondta, hogy onnan jött ki vele, nem feltétlenül ott szerezte meg…

– McGalagony! – szólt figyelmeztetően Ron.

Harry felnézett. Valóban, McGalagony professzor sietett le a kőlépcsőkön, keresztül a kavargó hóesésen, hogy elérje őket.

– Hagrid mondta, hogy maguk négyen látták, mi történt Katie Bell-lel. Fel az irodámba, azonnal, legyenek szívesek! Mi az a kezében, Potter?

– Ez az a dolog, amit megérintett – válaszolta Harry.

– Jó ég – mondta riadtan McGalagony, miközben átvette a nyakláncot Harrytől. – Nem, nem, Frics, velem vannak! – tette hozzá gyorsan, ahogy Frics mohón csoszogott át a bejárati csarnokon, a gyanúszkóppal a kezében. – Azonnal vigye ezt a nyakláncot Piton professzorhoz, de hozzá ne érjen, hagyja a sálba csomagolva!

Harry és a többiek követték McGalagonyt az irodájába. A hóval borított ablakok zörögtek a keretükben, és a szobában hideg volt, a kandallóban lobogó tűz ellenére. McGalagony professzor bezárta az ajtót, és az asztalához ült, szembe Harryvel, Ronnal, Hermionéval és a még mindig szipogó Leanne-nel.

– Nos? – kérdezte élesen. – Mi történt?

Vontatottan, és sok szünettel – miközben megpróbálta elfojtani a sírását – Leanne elmondta McGalagonynak, hogy Katie elment a mosdóba a Három Seprűben és visszatért a jelöletlen csomaggal. Hogy egy kicsit különösnek tűnt, és hogy veszekedtek azon, hogy mennyire jó ötlet egy ismeretlen tárgyat elszállítani. A veszekedés végül a csomag feletti küzdelembe torkollott, ami kiszakadt. Ezen a ponton Leanne-nen már annyira úrrá lett a fájdalom, hogy egyetlen szó sem jött ki a torkán.

– Rendben – mondta kedvesen McGalagony professzor. – Leanne, kérem, menjen fel a gyengélkedőre, és kérjen valamit Madame Pomfreytól az ijedtség ellen.

Amikor elhagyta a szobát, McGalagony professzor visszafordult Harryhez, Ronhoz és Hermionéhoz.

– Mi történt, amikor Katie megérintette a nyakláncot?

– Felemelkedett a levegőbe – mondta Harry, mielőtt akár Ron, akár Hermione megszólalhattak volna –, aztán elkezdett sikoltozni, majd összeesett. Tanárnő, láthatnám Dumbledore professzort, kérem?

– Az igazgató hétfőig nem jön vissza, Potter – mondta meglepetten McGalagony professzor.

– Elment? – kérdezte dühösen Harry.

– Igen, Potter, elment! – válaszolta csípősen McGalagony. – Azonban bármi mondanivalója van erről a szörnyű esetről, biztos vagyok benne, hogy nekem is nyugodtan elmondhatja!

Harry habozott egy pillanatig. McGalagonyhoz nem fűzött túl sok reményt. Dumbledore, bár sok szempontból félelmetesebb volt, mégis sokkal kisebb valószínűséggel nevetne ki egy elméletet, legyen az bármennyire vad. Azonban ez élet-halál kérdése volt. Nem volt idő amiatt aggódni, hogy kinevetik-e.

– Úgy gondolom, Draco Malfoy adta oda azt a nyakláncot Katie-nek, professzor.

Egyik oldalán Ron láthatóan feszengve az orrát törölgette, másik oldalán Hermione a lábával csoszogott, mintha igyekezne távolabb menni tőle.

– Ez egy igen komoly vád, Potter – mondta McGalagony professzor egy döbbent szünet után. – Van bizonyítéka?

– Nincs – mondta Harry –, azonban… – és elmondta neki, hogy követték Malfoyt a Borgin & Burkesbe, és a beszélgetést, amit kihallgattak közte és Mr Borgin között.

Mikor befejezte, McGalagony kicsit zavartnak tűnt.

– Malfoy elvitt valamit a Borgin & Burkesbe javításra?

– Nem, professzor. Azt akarta, hogy Borgin elmondja neki, hogyan kell valamit megjavítani, az a valami nem volt nála. De nem ez a lényeg, hanem hogy ugyanakkor vett is valamit, és le merném fogadni, hogy az a nyaklánc volt az.

– Látta, ahogy Malfoy elhagyja az üzletet egy hasonló csomaggal?

– Nem, professzor, azt mondta Borginnak, hogy tartsa a boltban neki.

– De Harry – szólt közbe Hermione –, Borgin megkérdezte tőle, hogy magával akarja-e vinni, és Malfoy azt mondta, hogy nem.

– Nyilvánvalóan azért, mert nem akarta megérinteni! – mondta mérgesen Harry.

– Igazából azt mondta, hogy "Hogy néznék ki ezt cipelve az utcán?" – mondta Hermione.

– Hát, tényleg elég idétlenül nézne ki egy nyaklánccal a kezében – vetette közbe Ron.

– Ó, Ron – mondta kétségbeesetten Hermione. – Be lett volna csomagolva, szóval nem kellett volna megérintenie, és elég könnyű lenne elrejtenie a köpenyében, hogy senki ne lássa! Szerintem, amit félre tetetett a Borgin & Burkesnél, az vagy zajos volt, vagy nagy. Valami ilyesmi, amivel magára terelné a figyelmet, ha megjelenne vele az utcán. És egyébként is – folytatta nyomatékosan, mielőtt Harry közbeszólhatott volna –, megkérdeztem Borgint a nyakláncról, nem emlékeztek? Amikor bementem, és megpróbáltam megtudni, hogy mit tetetett félre, láttam. És Borgin megmondta az árát, ha viszont félre lett volna tetetve, akkor nem mondta volna meg…

– Nos, eléggé átlátszó voltál, kb. 5 másodperc alatt rájött, mire készültél. Persze hogy nem mondta el neked. Különben is, Malfoy érte küldethetett volna azóta…

– Ebből elég! – mondta McGalagony professzor, amint Hermione dühösen visszavágásra nyitotta a száját. – Potter, köszönöm, hogy ezt elmondta nekem, de ezzel nem gyanúsíthatja meg Malfoyt, csak azért, mert meglátogatta azt az üzletet, ahol talán a nyakláncot megvették. Ugyanez valószínűleg több száz más emberre is igaz.

– Én is ezt mondtam – motyogta Ron.

– És egyébként is, megszigorítottuk a biztonságot ebben az évben. Nem hiszem, hogy az a nyaklánc tudtunk nélkül bejuthatott volna az iskolába.

– De…

– Továbbá – mondta McGalagony professzor, vitát lezáró hangnemben. – Mr Malfoy nem volt ma Roxmortsban.

Harry szájtátva lehiggadt.

– Honnan tudja ezt, professzor?

– Onnan, hogy ma velem volt büntetésben. Kétszer egymás után nem csinált házi feladatot átváltoztatástanból. Úgyhogy köszönöm, hogy elmondta a gyanúját, Potter – mondta, ahogy elsétált mellettük –, most azonban fel kell mennem a gyengélkedőre, hogy megnézzem, hogy van Katie Bell. További szép napot!

Kinyitotta az irodája ajtaját. Nem volt más választásuk, minthogy szó nélkül kimenjenek. Harry dühös volt két barátjára, hogy McGalagony pártjára álltak; ugyanakkor ő is kénytelen volt igazat adni nekik, miután megbeszélték, mi történt.

– Szóval mit gondolsz, kinek kellett volna Katie-nek adnia azt a nyakláncot? – kérdezte Ron, miközben a klubhelyiségbe vezető lépcsőket mászták meg.

– Ki tudja? – mondta Hermione. – De bárki is volt az, éppen hogy megúszta. Senki nem tudta volna úgy kinyitni azt a csomagot, hogy hozzá ne érjen a nyaklánchoz.

– Rengeteg embernek szánhatták – mondta Harry. – Dumbledore… A halálfalók szívesen megszabadulnának tőle, valószínűleg ő az egyik fő célpontjuk. Vagy Slughorn… Dumbledore úgy gondolja, Voldemort igazán meg akarta őt szerezni, és biztosan nem túl boldog, hogy Dumbledore mellé állt. Vagy…

– Te – mondta gondterhelten Hermione.

– Nem hiszem – mondta Harry –, különben Katie egyszerűen visszafordult volna az úton, és ideadta volna, nem? Egész idő alatt mögötte voltam, miután kijöttünk a Három Seprűből. Sokkal több értelme lett volna a Roxforton kívül ideadnia a csomagot, mivel Frics mindenkit átkutat, aki ki- vagy belép a kastélyba. Azon töprengek, vajon Malfoy miért mondta neki, hogy vigye be a kastélyba?

– Harry, Malfoy nem volt Roxmortsban! – mondta Hermione, miközben csalódottságában dobbantott egyet a lábával.

– Akkor biztosan van egy cinkosa odakinn – mondta Harry. – Crak vagy Monstro. Vagy, most hogy belegondolok, egy másik halálfaló. Sokkal jobb haverjai vannak, mint Crak és Monstro, most hogy csatlakozott…

Ron és Hermione "Nincs értelme vitatkozni vele" típusú pillantást váltottak.

– Idilli vacsora – mondta határozottan Hermione, amikor elérték a Kövér Dáma portréját.

A portré előre lendült, hogy beengedje őket a klubhelyiségbe. Az eléggé zsúfolt volt, és nyirkos ruhák illata áradt belőle. Úgy tűnt, sokan jöttek vissza korán a rossz idő miatt. Azonban nem volt ijedtségnek vagy találgatásnak semmi nyoma. Ezek szerint Katie sorsának híre még nem terjedt el.

– Nem volt túl ügyes támadás, ha belegondolsz – mondta Ron, miközben mellékesen elhessegetett egy elsőévest egy tűz melletti karosszékből, hogy le tudjon ülni. – Az átok még a kastélyig sem jutott el. Nem túl üzembiztos.