26. fejezet

A barlang

Harry érezte a só illatát és hallotta a hullámok moraját; egy könnyed, hűvös szellő összeborzolta a haját, miközben a holdfény által megvilágított tengerre és a csillagokkal teli égboltra tekintett. Egy sötét szikla földből kimagasló részén álldogált, a víz pedig tajtékzott és kavargott alatta. Hátrapillantott a válla felett. Mögötte egy sziklafal meredt az égnek, egy merőleges lejtő, feketén és arctalanul. Úgy tűnt, mintha néhány nagyobb szikladarab – mint például, amin éppen Harry és Dumbledore állt – a sziklafalról szakadt volna le még valamikor régen. Barátságtalan, sivár látvány volt. A tenger és a szikla egyhangúságát sem fák, sem füves foltok, sem pedig homok nem törte meg.

– Mit gondolsz? – kérdezte Dumbledore. Akár arról is kérdezhette volna Harry véleményét, hogy vajon jó hely-e ez egy piknikhez.

– Az árvaházi gyerekeket ide hozták el? – kérdezte Harry, aki képtelen volt ennél barátságtalanabb kirándulóhelyet elképzelni.

– Nem egészen ide – felelte Dumbledore. – Van egy faluszerűség félúton a mögöttünk lévő sziklák irányában. Úgy vélem, oda vitték az árvákat, hogy egy kis tengeri levegőt szívjanak és lássák a hullámokat. Nem, csupán Tom Denem és ifjúkori áldozatai voltak az egyedüliek, akik meglátogatták e helyet. Egy mugli sem képes elérni ezt a sziklafalat, hacsak nem szokatlanul jó hegymászó, és csónakkal sem lehet megközelíteni a sziklákat. Az őket körülvevő víz túl veszélyes. Úgy vélem, Denem lemászott. A varázslat jobb szolgálatot tehetett, mint a kötelek. És két kisgyermeket is hozott magával valószínűleg azért, hogy örömét lelje a megfélemlítésükben. Úgy hiszem ez a kiruccanás már önmagában meghozta a kívánt hatást, nem gondolod?

Harry ismét feltekintett a sziklafalra és érezte, hogy libabőrös lesz.

– De végső úti célja – és a miénk is – kicsivel távolabb fekszik. Gyere.

Dumbledore odahívta Harryt a szikla legszélére, ahol egy sor egyenetlen falmélyedés volt, melyek lépcsőket pótló bevágásokként nagy, gömbölyű kövekhez vezettek le, amik félig elmerülve pihentek a vízben, a sziklafalhoz közelebb. Bizonytalan ereszkedés volt ez és Dumbledore, akit kissé akadályozott elsorvadt keze, lassan mozgott. A lejjebb lévő köveket a tengervíz csúszóssá tette. Harry érezte, hogy hideg, sós permet hinti be az arcát.

– Lumos – mondta Dumbledore, mikor elérte a sziklafalhoz legközelebb fekvő követ. Aranyszínű fények ezer pontja gyulladt fel a víz sötét felszínén néhány méterrel az alatt a pont alatt, ahol guggolt. A mellette lévő szikla sötét falát is megvilágította a fény.

– Látod? – kérdezte Dumbledore halkan, pálcáját kissé feljebb tartva. Harry egy hasadékot látott a sziklában, melybe sötét víz örvénylett.

– Nem bánod, ha kicsit vizes leszel?

– Nem – felelte Harry.

– Akkor vedd le a láthatatlanná tévő köpenyed – semmi szükség már rá –, és merüljünk alá.

Majd egy sokkalta fiatalabb ember fürgeségével Dumbledore lecsusszant a kőről, bele a tengerbe és tökéletes melltempóval, fénylő pálcáját a fogai közt tartva úszni kezdett a sziklafalban lévő sötét hasadék felé. Harry lehúzta a köpenyét, beletömködte a zsebébe és követte Dumbledore-t.

A víz jéghideg volt. Harry vízzel átitatódott ruhái hullámoztak körülötte és lehúzták őt. Mélyeket lélegzett, ami só és alga erős szagával töltötte el az orrát, majd hirtelen elindult a ragyogó, távolodó fény irányába, mely most már egyre beljebb nyomult a szikla belsejébe.

A hasadék hamarosan egy sötét alagútba nyílt, melyről Harry úgy vélte, dagály idején bizonyára megtelik vízzel. A síkos falak közt alig volt egy méter távolság és úgy csillogtak Dumbledore pálcájának elhaladó fényében, mint a nedves szurok. Egy kicsivel beljebb haladva a járat balra kanyarodott és Harry látta, hogy az a távolban tovább nyúlt a szikla belsejébe. Harry tovább úszott Dumbledore nyomában, elgémberedett ujjhegyeivel a durva, nedves sziklát súrolva.

Majd maga előtt megpillantotta Dumbledore-t kiemelkedni a vízből, ezüst haja és sötét talárja csillogott. Amikor Harry elérte azt a helyet, egy nagy barlangba vezető lépcsősort talált. A víz csurgott átázott ruháiból, miközben felmászott rajtuk és fékezhetetlenül vacogva kiemelkedett a mozdulatlan, fagyos levegőbe.

Dumbledore a barlang közepén állt magasra tartott pálcával, miközben lassan elfordult a falakat és a plafont vizsgálva.

– Igen, ez az a hely – mondta Dumbledore.

– Honnan tudja? – suttogta Harry.

– Megismeri a varázserőt – felelte egyszerűen Dumbledore.

Harry nem tudta megmondani, hogy a didergés, ami épp átjárta testét vajon annak tulajdonítható-e, hogy csontig fagyott, vagy annak, hogy ő is érzi a varázslatokat. Figyelte, ahogyan Dumbledore tovább forgolódott a helyszínen, nyilvánvalóan Harry számára nem látható dolgokra koncentrálva.

– Ez csupán az előszoba, a bejárati csarnok – szólalt meg Dumbledore néhány pillanat múlva. – Át kell jutnunk a belső terembe… Ezután inkább Voldemort és nem a természet által állított akadályok állnak majd az utunkba…

Dumbledore odasétált a barlang falához, majd megfeketedett ujjhegyeivel végigsimította azt, miközben szavakat mormolt egy furcsa nyelven, melyet Harry nem értett. Dumbledore kétszer körbesétálta a barlangot, megérintve annyi érdes sziklafelületet, amennyit csak tudott, miközben néha megtorpant, oda-vissza végigsimította az ujjait egy konkrét ponton, mígnem végül kezét a falhoz szorítva megállt.

– Itt – mondta. – Itt megyünk keresztül. A bejárat rejtve van.

Harry nem kérdezte, Dumbledore honnan tudja. Még soha nem látott varázslót így megoldani valamit, pusztán nézéssel és érintéssel. De Harry már rég megtanulta, hogy a robajok és a füst az esetek többségében nem a hozzáértés, hanem a kétbalkezesség jelei voltak.

Dumbledore elhátrált a barlang falától és pálcájával rámutatott a sziklára. Egy pillanatig egy ívelt átjáró körvonala jelent meg ragyogó fehéren, mintha egy erős fényforrás lenne a repedés mögött.

– Meg ta-találta! – mondta Harry vacogó fogakkal, de mielőtt a szavak elhagyták volna ajkait, a körvonal eltűnt és a szikla olyan csupasz és tömör maradt, mint azelőtt. Dumbledore körbepillantott.

– Harry, úgy sajnálom, elfeledkeztem róla – mondta. Majd pálcáját Harryre szegezte és Harry ruhái hirtelen olyan melegek és szárazak lettek, mintha lobogó tűz elé lettek volna kiterítve.

– Köszönöm – mondta hálásan Harry, de Dumbledore addigra már visszafordította tekintetét a tömör barlangfalra. Nem próbálkozott több varázslattal, csak ott álldogált előtte, áthatóan szemlélve azt, mintha valami hihetetlenül érdekes lenne odaírva. Harry meglehetősen mozdulatlanul állt. Nem akarta megzavarni Dumbledore-t a koncentrálásban.

Majd két súlyos perc után Dumbledore csendesen így szólt:

– Ó, bizonyára nem. Ez olyan kezdetleges.

– Mi az, professzor?

– Úgy vélem – felelte Dumbledore sértetlen kezét köpenye belsejébe süllyesztve és előhúzva egy kicsi ezüst kést, olyat, amit régen Harry használt a bájital hozzávalók felaprítására –, hogy fizetnünk kell az áthaladásért.

– Fizetni? – kérdezte Harry. – Adnia kell valamit az ajtónak?

– Igen – felelte Dumbledore. – Mégpedig vért, ha nem tévedek.

– Vért?

– Mondtam, hogy kezdetleges – mondta Dumbledore, kinek hangja lekicsinylőnek, sőt csalódottnak tűnt, mintha Voldemort nem érte volna el azt a színvonalat, amire Dumbledore számított. – Az elgondolás, amire már gondolom te is rájöttél az, hogy az ellenfelednek muszáj meggyengítenie magát ahhoz, hogy belépjen. Ismételten, Voldemort képtelen felfogni, hogy sokkalta szörnyűbb dolgok is vannak a fizikai sérüléseken kívül.

– Igen, de mégis, ha el lehet kerülni… – szólt Harry, aki már épp elég fájdalmat tapasztalt meg ahhoz, hogy ne kívánjon többet.

– De ez olykor elkerülhetetlen – mondta Dumbledore felcsúsztatva talárja ujját és felfedve ezzel sérült kezének alkarját.

– Professzor! – ellenkezett Harry és előre sietett, mikor Dumbledore felemelte a kést. – Majd én megteszem, én…

Nem tudta, mit fog mondani – fiatalabb, fittebb? De Dumbledore csak mosolygott. Majd egy ezüst villanás és vörös fröccsenés következett. A szikla elülső része sötét, fénylő cseppekkel lett telehintve.

– Nagyon kedves tőled, Harry – mondta Dumbledore a pálcája hegyét végighúzva az általa, a saját alkarján ejtett mély vágáson úgy, hogy az tüstént begyógyult, pont, ahogyan Piton is begyógyította Malfoy sebeit. – De a te véred többet ér, mint az enyém. Ó, úgy látszik működik, nemde?

A ragyogó ezüst boltív körvonala ismét előbukkant a falon, de ez alkalommal nem halványult el. A benne lévő vérfoltos szikla egyszerűen eltűnt egy bejáratot hagyva a látszólagos teljes sötétségbe.

– Csak utánam, úgy vélem – mondta Dumbledore és keresztülsétált a boltíves átjárón Harryvel a sarkában, aki menet közben gyorsan meggyújtotta saját pálcáját.

Kísérteties látvány tárult a szemük elé: egy üregben álltak, egy fekete tó partján, ami olyan hatalmas volt, hogy Harry nem látott el a túlsó partjára, és az üreg is olyan magas volt, hogy a plafont szintén nem lehetett látni. Egy sejtelmes zöld fény pislákolt távolabb, úgy tűnt a tó közepe felől. Az alatta lévő teljesen mozdulatlan vízben tükröződött. Ez a zöld fény illetve a két világító pálca volt az egyetlen, ami megtörte az amúgy selymes sötétséget, bár a pálcák fénye sem világított el olyan messzire, mint amennyire Harry számított volna. A sötétség valahogyan áthatolhatatlanabb volt, mint a hétköznapi sötétség.

– Akkor sétáljunk – mondta csendesen Dumbledore. – Légy nagyon óvatos, nehogy belelépj a vízbe! Maradj a közelemben!

Majd elindult a tó partja mentén és Harry szorosan mögötte követte. Lépteik visszhangzó, csattogó hangokat hallattak a vizet körülölelő keskeny sziklaperemen. Csak mentek tovább és tovább, de a látvány mindig ugyanolyan maradt: egyik felükön ott volt a durva üregfal, a másikon pedig határtalan kiterjedésű sima, üveges sötétség, melynek leges legközepén ott volt a titokzatos zöld fény. Harry nyomasztónak, félelmetesnek találta a helyet és a csendet.

– Professzor úr? – szólalt meg végül. – Úgy véli, itt van a Horcrux?

– Ó, igen – felelte Dumbledore. – Igen, biztosra veszem, hogy itt van. A kérdés az, hogyan jutunk el hozzá…

– Nem tudnánk… nem próbálhatnánk meg egy begyűjtő bűbájjal? – kérdezte Harry biztosra véve, hogy ez ostoba javaslat volt, de inkább ez, mint hogy bevallja, minél előbb ki akart jutni erről a helyről.

– Természetesen megpróbálhatjuk – mondta Dumbledore és olyan hirtelen állt meg, hogy Harry majdnem beleütközött. – Miért nem csinálod te?

– Én? Ó… rendben…

Harry nem számított erre, de megköszörülte a torkát és pálcáját magasba emelve hangosan azt mondta:

– Invito Horcrux!

Robbanásszerű hang kíséretében valami nagyon termetes és sápadt színű emelkedett ki a fekete vízből úgy hat méterre tőlük. Mielőtt Harry megnézhette volna, mi az, az már el is tűnt egy hangos csobbanással, amely nagy, széles hullámfodrokat keltett a tükörsima vízen. Harry félelmében hátraugrott és nekiütközött a falnak. A szíve még mindig zakatolt, mikor Dumbledore felé fordult.

– Mi volt ez?  – kérdezte rögtön.

– Gondolom valami, ami kész reagálni, ha megkíséreljük megszerezni a Horcruxot.

Harry visszapillantott a vízre. A tó felszíne újra fénylő fekete tükör volt: a fodrozódás természetellenesen gyorsan tűnt el. De Harry szíve még mindig kalapált.

– Gondolta, hogy ez fog történni, uram?

– Gondoltam rá, hogy történni fog valami, ha nyilvánvaló módon kíséreljük meg rátenni a kezünket a Horcruxra. Nagyon jó ötlet volt, Harry. A legegyszerűbb módja annak, hogy rájöjjünk, mivel is állunk szemben.

– De nem tudjuk, mi volt az a dolog – mondta Harry a gonoszan sima vízre pillantva.

– Úgy érted, mik azok a dolgok – mondta Dumbledore. – Erősen kétlem, hogy csak egy lenne. Mehetünk tovább?

– Professzor úr?

– Igen, Harry?

– Mit gondol, bele kell majd mennünk a tóba?

– Bele? Csak akkor, ha nagyon szerencsétlenek vagyunk.

– Nem gondolja, hogy a Horcrux a tó fenekén van?

– Ó, nem… úgy vélem, a Horcrux a tó közepén van.

És Dumbledore a tó közepén lévő titokzatos zöld fény felé mutatott.

– Szóval át kell kelnünk a tavon, hogy megszerezzük?

– Igen, úgy gondolom.

Harry nem szólt semmit. Gondolatai víziszörnyekkel, hatalmas kígyókkal, démonokkal, kelpikkel és koboldokkal voltak tele…

– Aha – szólt Dumbledore és ismét megállt. Ezúttal Harry tényleg beleütközött. Egy pillanatig a sötét víz szélén dülöngélt, majd Dumbledore ép keze szorosan megfogta felkarját és visszahúzta őt. – Nagyon sajnálom, Harry, szólnom kellett volna. Állj a falhoz, kérlek. Azt hiszem, megtaláltam a helyet.

Harrynek fogalma sem volt róla, miről beszélt Dumbledore. Harry számára a sötét part ezen része is ugyanolyan volt, mint bármelyik másik pontja, de úgy tűnt, Dumbledore valami különlegeset észlelt itt. Most nem a kőfalon simította végig a kezét, hanem a levegőben, mintha arra számítana, hogy valami láthatatlant talál és foghat meg.

– Ohó – szólt vidáman Dumbledore néhány másodperccel később. Valamit megfogott a levegőben, amit Harry nem látott. Dumbledore közelebb ment a vízhez. Harry aggódva figyelte, ahogy Dumbledore csatos cipőinek orra elérte a sziklaperem legszélét. Dumbledore egyik kezét még mindig ökölbe szorította a levegőben, a másikkal pedig elővette a pálcáját és a hegyével megérintette az öklét.

Azon nyomban egy vastag, zöld rézlánc jelent meg a semmiből, amely a víz mélyéről egészen Dumbledore kezéig ért. Dumbledore megérintette a láncot, mire az elkezdett keresztülcsúszni a markán, mint egy kígyó, majd a földön összetekerte magát egy csörömpölő hang kíséretében, amelyet a kőfalak zajosan vertek vissza. Valamit kihúzott a fekete víz mélyéről. Harry elképedve nézte, ahogyan az apró csónak kísérteties orra megtörte a vízfelszínt. Olyan zölden ragyogott, mint a lánc, és alig látható hullámot vetve lebegett a part azon része felé, ahol Harry és Dumbledore álltak.

– Honnan tudta, hogy ez ott van? – kérdezte elképedve Harry.

– A varázslat mindig hagy nyomot maga után – felelte Dumbledore, ahogy a csónak egy halk nyekkenéssel partot ért. – Olykor igencsak jól elkülöníthető nyomokat. Én tanítottam Tom Denemet. Ismerem a stílusát.

– Ez… ez a csónak biztonságos?

– Ó, igen, úgy vélem az. Voldemortnak muszáj volt kitalálnia valamilyen módszert, hogy átjuthasson a tavon az általa belehelyezett teremtmények felbőszítése nélkül, abban az esetben, ha valaha is meg akarja látogatni vagy elvinni a Horcruxot.

– Szóval a vízben lévő dolgok nem fognak velünk semmit tenni, ha Voldemort csónakjával kelünk át a tavon?

– Úgy vélem, bele kell nyugodnunk a ténybe, hogy egy bizonyos idő elteltével rájönnek majd, hogy mi nem Voldemort nagyúr vagyunk. De ez idáig jól csináltunk mindent. Megengedték nekünk, hogy kiemeljük a csónakot.

– De miért hagyták? – kérdezte Harry, aki képtelen volt kiverni a fejéből a csápok képét, amik kiemelkedtek a sötét vízből, amint látótávolságon kívül kerül a tópart.

– Voldemort eléggé bizonyosnak kellett legyen afelől, hogy csak és kizárólag egy különösen remek képességű varázsló találhatja meg a csónakot – mondta Dumbledore. – Szerintem készen állt kockáztatni azt, amiről ő úgy hitte teljességgel lehetetlen, azaz hogy valaki más talál rá, tudván, hogy más akadályokat is felállított, olyanokat, melyeken csak ő lenne képes átjutni. Majd meglátjuk, vajon igaza volt-e.

Harry lepillantott a csónakra. Tényleg nagyon kicsi volt.

– Nem úgy néz ki, mint amit kétszemélyesre építettek. Ki fog bírni mindkettőnket? Nem leszünk ketten túl nehezek?

Dumbledore nevetett.

– Voldemortot nem a súly, hanem azon varázserő nagysága érdekelte, mely átkelt a taván. Úgy vélem, ezt a csónakot inkább úgy bűvölték meg, hogy egyszerre csak egy varázsló legyen képes utazni vele.

– De akkor…

– Nem hiszem, hogy te számítanál, Harry: fiatalkorú vagy és képzetlen. Voldemort soha nem számított volna arra, hogy egy tizenhat éves eljut erre a helyre. Szerintem valószínűtlen, hogy az enyémhez mérve a te erőd megmutatkozik.

Ezek a szavak nem emelték kimondottan Harry harci kedvét. Talán Dumbledore tudatában volt ennek, mert hozzátette:

– Voldemort hibája, Harry, Voldemort hibája… A kor ostoba és feledékeny, mikor lebecsüli a fiatalságot… És most, te mész előre, de légy óvatos, ne érintsd meg a vizet!

Dumbledore félreállt és Harry óvatosan bemászott a csónakba. Dumbledore is belelépett, a láncot a csónak aljára tekerte. Mindketten szorongtak. Harry nem tudott kényelmesen ülni, hanem guggolt és a térde túllógott a csónak peremén, amely hirtelen megindult. Nem volt egyéb zaj, csupán a vizet szelő csónakorr lágy suhogása. Saját magától mozgott, mintha egy láthatatlan kötél húzná a tó közepén lévő fény felé. Hamarosan már nem látták az üreg falait. Akár már a tengeren is lehettek volna, csak itt nem voltak hullámok.

Harry lepillantott és látta pálcája aranyfényének visszatükröződését, ahogy ragyogott és csillogott a fekete vízen, miközben elhaladtak. A csónak széles fodrokat vetett az üvegszerű vízfelszínen, mint rovátkák egy fekete tükrön…

Majd Harry megpillantott valamit, fehéren, mint a márvány, centikre a vízfelszín alatt lebegni.

– Professzor úr! – mondta és rémült hangja hangosan visszhangzott végig a csendes vízen.

– Harry?

– Azt hiszem, láttam egy kezet a vízben… egy emberi kezet!

– Igen, efelől nincs kétségem – mondta nyugodtan Dumbledore.

Harry lebámult a vízbe, az eltűnt kéz után kutatott és émelygő érzés öntötte el a torkát.

– Szóval az a dolog, ami kiugrott a vízből…

De Harry már tudta a választ, mielőtt Dumbledore felelt volna. A pálca fénye a vízfelület új részére siklott és ezúttal egy arccal felfelé, a felszíntől néhány centire heverő halott férfit világított meg. Nyitott szemei mintha pókhálóktól lettek volna fátyolosak, haja és köpenye úgy örvénylett körülötte, akár a füst.

– Itt testek vannak! – mondta Harry és hangja sokkal magasabb volt, mint szokott és igencsak eltért a sajátjától.

– Igen – mondta higgadtan Dumbledore –, de jelen pillanatban nem kell miattuk aggódnunk.

– Jelen pillanatban? – ismételte Harry, ahogyan elvette tekintetét a vízről és Dumbledore-ra nézett.

– Nem, amíg pusztán békésen lebegnek alattunk – mondta Dumbledore. – Nincs semmi okunk félni egy testtől, Harry, és legalább annyira nem kell félni a sötétségtől sem. Voldemort nagyúr, aki persze titkon mindkettőt féli, nem ért egyet. De ezzel ismételten csak saját bölcsességének hiányát fedi fel. Nem a halál vagy a sötétség az, amitől félünk, hanem az ismeretlen.

Harry csendben maradt. Nem akart vitatkozni, de ő borzalmasnak találta az elgondolást, miszerint testek lebegtek körülöttük és alattuk, sőt, nem hitte, hogy veszélytelenek volnának.

– De az egyik kiugrott – mondta megpróbálva olyan egyenletesen és nyugodtan tartani a hangját, mint Dumbledore. – Amikor megpróbáltam magamhoz hívni a Horcruxot, egy test kiemelkedett a tóból.

– Igen – mondta Dumbledore. – Biztosra veszem, hogy amint nálunk van a Horcrux, kevésbé lesznek majd nyugodtak. De, akárcsak sok más teremtmény, mely hidegben és sötétségben tengődik, ezek is félik a fényt és a meleget, melyeket tehát majd segítségünkre hívhatunk, ha a szükség úgy kívánja. A tűz, Harry – tette hozzá mosolyogva Dumbledore Harry elcsodálkozott arckifejezését látva.

– Ó… rendben… – felelte gyorsan Harry. Elfordította a fejét, hogy a zöldes fényre nézzen, melynek irányába a csónak továbbra is hajthatatlanul haladt. Most már nem tudta tovább tetetni, hogy nem fél. A nagy fekete tó, mely halottaktól nyüzsgött… Hosszú-hosszú órákkal ezelőttinek tűnt a pillanat, mikor találkozott Trelawney professzorral, vagy amikor Ronnak és Hermionénak adta a Felix Felicist… Hirtelen azt kívánta, bárcsak rendesebben elbúcsúzott volna tőlük… és Ginnyt egyáltalán nem is látta…

– Majdnem ott vagyunk – mondta vidáman Dumbledore.

És valóban, a zöldes fény végül úgy tűnt, egyre nagyobb lesz, majd perceken belül a csónak megállt, gyengéden beleütközve valamibe, amit Harry először nem látott, de amikor felemelte fénylő pálcáját, meglátta, hogy egy sima kőből álló kis szigetre érkeztek a tó közepén.

– Óvatosan, nehogy hozzáérj a vízhez – mondta ismét Dumbledore, ahogy Harry kimászott a csónakból.

A sziget nem volt nagyobb, mint Dumbledore irodája: egy kiterjedt lapos fekete kő, melyen pusztán a zöld fény forrása állt, amely közelről szemlélve sokkal fényesebbnek tűnt. Harry hunyorogva nézte. Először azt hitte, valamiféle lámpa, de aztán meglátta, hogy a fény egy kőtálból jön, ami inkább a merengőre hasonlított, és mindez egy állvány tetején pihent.

Dumbledore megközelítette a tálat és Harry követte. Egymás mellett állva lenéztek és belepillantottak. A tál tele volt smaragdzöld folyadékkal, ami azt a fluoreszkáló fényt bocsátotta ki.

– Mi ez? – kérdezte Harry halkan.

– Nem tudom pontosan – felelte Dumbledore. – De valami sokkal aggasztóbb, mint a vér és a testek.

Dumbledore felhúzta talárja ujját a sérült kezén és kinyújtotta égett ujjai hegyét a bájital felszíne felé.

– Uram, ne, ne érintse meg…

– Nem tudom megérinteni – mondta Dumbledore halvány mosollyal. – Látod? Nem tudom ennél jobban megközelíteni. Próbáld meg te.

Mereven nézve Harry belenyúlt a tálba és megpróbálta megérinteni a bájitalt. De egy láthatatlan akadályba ütközött, amely meggátolta, hogy a közelébe férkőzzön. Nem számított, milyen keményen nyomta, az ujjai nem érintettek mást, csak a látszólag szilárd, törhetetlen levegőt.

– Kérlek, állj félre, Harry – szólt Dumbledore.

Felemelte a pálcáját és bonyolult mozdulatokat írt le a bájital felszíne felett, miközben hangtalanul motyogott. Semmi sem történt, kivéve talán azt, hogy a bájital most kicsit fényesebben ragyogott. Amíg Dumbledore munkálkodott, Harry csendben maradt, de nem sokkal azután, hogy Dumbledore visszahúzta a pálcáját, Harry úgy érezte, biztonságos volt ismét megszólalni.

– Úgy hiszi, a Horcrux odabenn van, uram?

– Ó, igen – Dumbledore még közelebb hajolt a tálhoz. Harry látta, hogy az arca fejjel lefelé tükröződött a zöld bájital sima felszínén. – De hogyan érjük el? Ebbe a bájitalba nem lehet kézzel belenyúlni, nem lehet eltűntetni, szétválasztani, kimerni vagy elszívni, nem lehet átváltoztatni sem megbűvölni vagy más módon megváltoztatni a természetét.

Majdhogynem szórakozottan Dumbledore ismét felemelte a pálcáját, egyszer megforgatta a levegőben, majd elkapta azt a kristályserleget, amit a semmiből varázsolt elő.

– Csak arra tudok következtetni, hogy ezt a bájitalt meg kell inni.

– Micsoda? – mondta Harry. – Nem!

– Igen, így gondolom: csakis ha megiszom, akkor tudom kiüríteni a tálat és megnézni, mit rejt a mélye.

– De mi van, ha… mi van, ha megöli magát?

– Ó, kétlem, hogy így működne – felelte könnyedén Dumbledore. – Voldemort nagyúr nem akarná megölni azt a személyt, aki elérte ezt a szigetet.

Harry nem hitt a fülének. Mi volt ez, még több Dumbledore őrült elhatározásából, hogy mindenkiben a jót látja?

– Uram – szólt Harry próbálva hangszínét elfogadható szinten tartani –, uram, ez itt Voldemort, akiről…

– Elnézést, Harry. Azt kellett volna mondanom, nem akarná azonnal megölni azt a személyt, aki elérte ezt a szigetet – javította ki magát Dumbledore. – Életben akarná tartani őket addig, míg rá nem jön, hogyan tudtak idáig áthatolni a védelmi vonalán, és ami a legfontosabb, miért akarták annyira kiüríteni a tálat. Ne feledd, Voldemort nagyúr úgy hiszi, egyedül ő tud a Horcruxairól.

Harry ismét mondani akart valamit, de Dumbledore ezúttal csendre intette, miközben halványan ráfintorgott a smaragdzöld folyadékra, nyilvánvalóan erősen gondolkozva.

– Kétség kívül – mondta végül –, ennek a bájitalnak úgy kell hatnia, hogy azzal megakadályozzon engem abban, hogy elvegyem a Horcruxot. Talán lebénít, elfeledteti velem, miért is vagyok itt, akkora fájdalmat okoz, hogy az eltereli a figyelmem, vagy bármi más módon tehetetlenné tesz. Ez esetben, Harry, a te feladatod lesz megbizonyosodni arról, hogy nem hagyom abba az ivást, még akkor is, ha neked kell belém erőszakolni a bájitalt. Megértettél?

A tekintetük találkozott a tál felett. Mindkét sápadt arcot megvilágította az a különös, zöld fény. Harry egy szót sem szólt. Ez lett volna az ok, amiért eljöhetett ide, hogy erőszakkal megitasson Dumbledore-ral egy olyan bájitalt, ami talán elviselhetetlen fájdalmat okoz majd neki?

– Ugye nem felejtetted el – szólt Dumbledore –, hogy milyen feltétellel hoztalak magammal?

Harry habozott és közben a kék szemekbe meredt, melyek zöldre színeződtek a tál visszaverődő fényében.

– De mi van, ha…

– Megesküdtél rá, nemde, hogy követed a parancsaimat, bármik is legyenek azok?

– Igen, de…

– Figyelmeztettelek ugye, hogy talán veszélyes lehet?

– Igen – mondta Harry –, de…

– Nos akkor – mondta Dumbledore még egyszer fölhajtva talárja ujjait, felemelve az üres serleget –, tudod a parancsot.

– Miért nem ihatom meg inkább én a bájitalt? – kérdezte kétségbeesve Harry.

– Azért, mert én sokkal idősebb vagyok, sokkal okosabb és sokkal értéktelenebb – felelte Dumbledore. – Egyszer és mindenkorra, Harry, a szavadat adod, hogy minden tőled telhetőt megteszel annak érdekében, hogy tovább igyak?

– Nem tudnám…

– A szavadat adod?

– De…

– A szavadat, Harry.

– Én… rendben, de…

Mielőtt még Harry tovább ellenkezhetett volna, Dumbledore belemerítette a kristályserleget a bájitalba. A másodperc töredékéig Harry remélte, hogy nem lesz képes a serleggel megérinteni a bájitalt, de a kristály úgy merült a felszín alá, mint korábban semmi. Amikor a pohár színültig megtelt, Dumbledore a szájához emelte.

– Egészségedre, Harry.

Majd kiitta a serleget. Harry halálra rémülve figyelt, a kezei úgy szorították a tál szélét, hogy az ujjhegyei elzsibbadtak.

– Professzor úr? – kérdezte idegesen, mikor Dumbledore lejjebb engedte az üres poharat. – Hogy érzi magát?

Dumbledore szemét behunyva megrázta a fejét. Harry eltűnődött, vajon voltak-e fájdalmai. Dumbledore vakon ismét belemerítette a poharat a tálba, újra megtöltötte, és ismét kiitta.

Dumbledore három serlegnyi bájitalt ivott meg némán. Majd a negyedik közepén megtántorodott és nekiesett a tálnak. A szeme még mindig csukva volt és nehézkesen lélegzett.

– Dumbledore professzor? – mondta feszült hangon Harry. – Hall engem?

Dumbledore nem felelt. Az arca úgy rángatózott, mintha mélyen aludna, de valami borzalmas álmot látna. Egyre gyengébben fogta a serleget. A bájital épp kiömleni készült belőle. Harry előrenyúlt és biztosan tartva megmarkolta a kristálykupát.

– Professzor úr, hall engem? – ismételte hangosan és a hangja keresztülvisszhangzott az üregen.

Dumbledore lihegett, majd olyan hangon szólalt meg, amit Harry fel sem ismert, hisz még soha nem hallotta Dumbledore-t ennyire rémültnek.

– Nem akarom… ne kényszeríts…

Harry belenézett a megfehéredett arcba, a hajlott orra, a félhold alakú szemüvegre, melyeket oly jól ismert, és nem tudta, mihez kezdjen.

–… nem szeretem… elég volt… – nyögött fel Dumbledore.

– Nem… nem hagyhatja abba, professzor úr – mondta Harry. – Tovább kell innia, emlékszik? Azt mondta nekem, hogy muszáj tovább innia. Tessék…

Gyűlölve önmagát, undorodva attól, amit csinált, Harry odaerőszakolta a serleget Dumbledore szájához és megdöntötte úgy, hogy Dumbledore kiitta a benne lévő maradék bájitalt.

– Ne… – nyöszörgött Dumbledore, mikor Harry belemerítette a serleget a tálba és ismét megtöltötte neki. – Nem akarom… nem akarom… engedj el…

– Minden rendben, professzor úr – felelte Harry remegő kézzel. – Minden rendben, itt vagyok…

– Állítsd meg, állítsd meg – nyögött fel Dumbledore.

– Igen… igen, ez meg fogja állítani – füllentette Harry. Majd a serleg tartalmát beleöntötte Dumbledore nyitott szájába.

Dumbledore felordított. A hang végigvisszhangzott a hatalmas termen, keresztül a fekete vízen.

– Ne, ne, ne… ne… képtelen vagyok… képtelen vagyok, ne kényszeríts, nem akarom…

– Minden rendben, professzor úr, minden rendben – mondta hangosan Harry, miközben a keze annyira remegett, hogy alig tudta kimerni a hatodik serleg bájitalt. A tál most már félig üres volt. – Semmi sem történik Önnel, biztonságban van, ez nem valódi, esküszöm, nem valódi. Igya ezt meg, igya meg…

És Dumbledore engedelmesen megitta, mintha Harry ellenszert kínált volna neki, de miután kiitta a serleget, térdre rogyott és tehetetlenül remegett.

– Ez mind az én hibám, az én hibám – zokogta. – Kérlek, állítsd meg, tudom, hogy hibáztam, ó, kérlek, állítsd meg és én soha többé nem…

– Ettől abbamarad, professzor úr – mondta elcsukló hangon Harry, ahogyan a hetedik serleg bájitalt töltötte Dumbledore szájába.

Dumbledore kezdett összegörnyedni, mintha láthatatlan kínvallatók kerítették volna be. Csapkodó keze majdnem kiütötte a megtöltött serleget Harry remegő kezéből, miközben felnyögött:

– Ne bántsd őket, ne bántsd őket, kérlek, kérlek, az én hibám, engem bánts inkább…

– Tessék, igya meg, igya ezt meg, rendbe fog jönni – mondta kétségbeesetten Harry és Dumbledore ismételten engedelmeskedett neki, kinyitotta a száját miközben a szeme szorosan csukva volt és egész testében remegett. És akkor ismét ordítva előrebukott, öklével a földet püfölte, miközben Harry kilencedszer is megtöltötte a serleget.

– Kérlek, kérlek, kérlek, ne… azt ne, azt ne, megteszek bármit…

– Csak igyon, professzor úr, csak igyon…

Dumbledore ivott, akár egy gyerek, akit a szomjúság kínoz, de amikor befejezte, ismét úgy ordított, mintha testének belseje lángolna.

– Többet ne, kérlek, többet ne…

Harry kimerte a tizedik serleg bájitalt és érezte, hogy a kristály súrolja a tál alját.

– Mindjárt készen vagyunk, professzor úr, igya meg, igya meg…

Megtámasztotta Dumbledore vállát és Dumbledore ismét kiitta a poharat. Harry újból talpra állt újratölteni a kelyhet, mikor Dumbledore ismét ordítani kezdett, de sokkalta velőtrázóbban, mint előtte bármikor.

– Meg akarok halni! Meg akarok halni! Állítsd meg, állítsd meg, meg akarok halni!

– Igya ezt meg, professzor úr, igya meg…

Dumbledore megitta és amint befejezte, rögtön ezt ordította:

– ÖLJ MEG!

– Ez… ez meg fogja! – zihálta Harry. – Csak igya meg ezt… vége lesz… minden véget ér!

Dumbledore nagy kortyokkal minden cseppet kiivott a serlegből, majd nagy, hörgő zihálással arccal a földre fordult.

– Ne! – kiáltotta Harry, aki felállt, hogy újratöltse a serleget. Ehelyett beledobta azt a tálba, lehuppant Dumbledore mellé és a hátára fordította őt. Dumbledore szemüvege ferdén állt, szája tátva volt, a szeme pedig csukva. – Ne – ordította Harry megrázva Dumbledore-t. – Nem, nem halt meg, azt mondta az nem méreg, ébredjen fel, ébredjen! Rennervate!